A halál

Magyar nyelvű összefoglaló

Az ember életében a legfájdalmasabb dolog, ha egy közeli hozzátartozót elveszít. A halált az egyszerű emberek az élet természetes és elkerülhetetlen végének tartották. Mindenben érezhető volt a kezdet és a vég, a születés és a halál, és az emberek e két véglet között élték életüket. A pilisvörösváriak mélyen vallásos, katolikus emberek voltak, így pontosan tudták, hogy a halál hozzátartozik az élethez.

1. Népi bölcsességek és szófordulatok

A keresztény emberek az életnek ezen szomorú fordulatát méltósággal elfogadják. Függetlenül attól, hogy a haláleset a hátramaradottakat hogyan érintette, a sors akarataként fogadták el. „Ez volt megírva!” – mondták. A vörösvári emberek halálhoz való viszonyulásáról sok népi bölcsesség tanúskodik.

Az öregeknek meg kell halni, a fiatalok meghalhatnak.

Születésekor mindenki magával hozza a halált is. (A születésben benne van a halál.)

Ember, bármit teszel, gondolj arra, hogy meg kell halnod.

Ehhez a szemlélethez valószínűleg hozzájárult az is, hogy régen a nem megfelelő orvosi ellátás és higiénia miatt sokkal többen haltak meg.

A halállal kapcsolatosan néhány szófordulat is elterjedt. Ha valaki, főleg egy idősebb ember halt meg, a következőket mondták:

Ütött az utolsó órája.

Itt az idő.

Ha valaki hosszú szenvedés, illetve betegség után halt meg, a következőt fűzték hozzá:

Ez már jó helyen van.

Hirtelen, váratlan halál esetén azt mondták, hogy gyorsan ment.

Ha valaki távol az otthonától balesetben vagy betegségben halt meg, a következőket lehetett hallani:

A halál a kövön ül.

Szembe ment a halállal.

Oda kellett mennie, mert ott várt rá a halál.

A kasza is a halál szimbóluma volt (éppúgy, mint a magyarban). Ha valakit meg akartak tréfálni, vagy meg akartak ijeszteni, esetleg ha valaki beteges volt, a következő szófordulatokat használták:

Ha jön a kaszás…

Várj csak, majd jön.

2. A babona és a halál

A halállal kapcsolatosan több babonás szokás is van.

Gyakran beszélnek a halál előjeleiről, ilyenek az álmok, az emberek és az állatok viselkedése.

Ha valaki rosszat álmodott, az annyit jelentett, hogy a családból valaki meg fog halni. A halál egyértelmű jele volt, amikor az ember álmában egy halottal beszélt, vagy a fehér falat meszelte. De ha valaki fájó, kihúzott fogakról álmodott, akkor is azzal kellett számolni, hogy valaki meg fog halni a rokonságban.

Azt is mondták, hogy az, aki egy új házban először fekszik le, a családban elsőként fog meghalni.

Ha a szomszéd kutyája egész éjjel a fejét lefelé tartva vonyított, és addig kapart, amíg egy lyukat ásott, egyértelműen azt jelezte, hogy a ház közvetlen környezetében valaki meg fog halni.

Az éjszakai madarak megjelenése is a halálra utal. Sokan azt állították, hogy a bagoly a halálhozó éjszakai madár. Mások véleménye szerint Pilisvörösváron nem voltak baglyok. Szerintük a „halálmadár” a kakukk. A kakukk ugyanis mindig azt mondta: „Komm mit!” (Gyere velem!) Ha csak megjelent valakinek az ablakában, az már halált jelentett.

Furcsa, szokatlan hangok is rossz előjelek voltak. Ha egy kép hirtelen leesett a falról, vagy egy tükör összetört, már volt ok a félelemre.

A csillagokat is halálra utaló jeleknek vélték. A hullócsillagról azt gondolták, hogy magával visz egy lelket.

Nemcsak a halál előjeleivel kapcsolatban terjedtek el különböző babonák. Amikor valaki meghalt, és utolsó útjára készítették elő, pontosan tudták, mit és miért kell tenni.

3. A haláltusa

Az idős emberek legfontosabb tevékenysége az idő múlásával egyre inkább a halálra való felkészülés volt. Amikor érezték, hogy közeleg az utolsó órájuk, mindent, amit addig nem intéztek el, elintéztek, kiválasztották a ruhát, amit utolsó útjukon viselni szeretnének, és közölték a családdal, hogy hol legyen a sírhelyük, és milyen temetést szeretnének. Sokan fel is írták, hogy ki vigye a koporsót, a lámpást, a zászlót és a fakeresztet. Sok időt töltöttek imádkozással és gondolkodással, hogy a halál lélekben se érje őket váratlanul.

Ha a családban súlyos beteg volt, jelentették a plébánián, és imádkoztak érte a misén. Ha már haldoklott, hívták a papot és a családtagokat. Amíg a pap és a ministránsok megérkeztek, a jelenlévők imádkoztak. A szobában egy asztalon két égő gyertyát helyeztek el. Amíg a pap gyóntatott, a többiek halkan imádkoztak egy másik szobában a haldoklóért. Az áldozásnál és az utolsó kenetnél a rokonok és az ismerősök újból jelen lehettek.

Amikor bekövetkezett a halál, kinyitották az ablakokat, hogy a távozó lelket kiengedjék. De figyelni kellett, hogy ne legyen huzat, mert akkor a test hamarabb elkezd bomlani, különösen nyáron. Ezért egy bizonyos idő elteltével becsukták az ablakot, és inkább az ajtót nyitották ki. Hasonló okokból tettek a halott orra alá vagy a szájára fehérborba vagy spirituszba mártott kendőt.

Mivel az élet megállt, megállították az órát is. Ezenkívül a tükröket fekete kasmírkendővel letakarták. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy a halott nehogy meglássa magát a tükörben, mert akkor visszajön. A másik, hogy a gyászoló hozzátartozók ne lássák magukat a tükörben.

4. Teendők a halott körül

A halál után megkezdődött a csendes, megtisztelő feladat, a halott előkészítése az utolsó útjára. A halált orvos állapította meg. Pilisvörös-váron 1875 óta mindig volt orvos. Előtte valószínűleg halottkémet hívtak.

A halott szemét azonnal lecsukták. Ha nem maradt úgy, érmeket tettek a szemhéjakra nehezéknek. Ez esetben a következőket mondták: „Még valakit magával visz!” vagy „Még keres valakit!”

Az elhunytat először egy családtag (általában nő) lemosta ecettel és vízzel. Higiéniai okokon kívül (mivel a halottat otthon ravatalozták fel, hamar lehetett szaga) ily módon akarták szimbolikusan megszabadítani a bűneitől. Azt akarták, hogy testileg és lelkileg egyaránt tisztán menjen az égbe. Az ecetet és a vizet egy régi tálba öntötték, amelyet később összetörtek, hogy már senki se használhassa.

A halottat lehetőleg hamar felöltöztették. Ezt nem mindenki tudta csinálni, de a családtagok vagy a szomszédok között mindig voltak, akik segédkeztek ebben a nehéz feladatban.

A halott ruhája mindig ünnepélyes volt. Általában azt a ruhát adták rá, amelyikkel vasárnap misére járt.

A férfiakra fekete öltönyt, általában az esküvői öltönyüket és egy fehér inget adtak. Kalapja és zoknija sosem volt a halottnak. A nőket sötét ruhába öltöztették. Rájuk adtak kendőt és harisnyát. Amíg a fiúkat ugyanúgy öltöztették fel, mint a férfiakat, a lányokra menyasszonyi ruhát adtak. Ez a ruha nem feltétlenül volt fehér, inkább csak világos. A fejükre kendő helyett viaszból készített mirtuszkoszorú került. Cipőt csak a fiatal anyákra adtak, akik gyermekágyi lázban haltak meg, mert azt gondolták, hogy rózsákon kell keresztül futniuk, és a lábukat a tövisek felsérthetik. A kicsi gyerekekre fehér ruhát adtak. Ha fiú volt, akkor a karjára kék szalagot kötöttek, ha lány, akkor rózsaszínű szalagot.

A halott feje alá fehér párnát tettek. Az összekulcsolt kezében rózsafüzér volt, mintha imádkozna. Gyakran az imakönyvet is odatették. A halottakat a szemfedővel derékig betakarták. A kisgyerekek szemfedőjét a keresztszülei varratták. A szemfedő általában fehér volt, de gyakran használtak sötét színűt is, szürkét vagy feketét.

5. A harangozás

Amíg az ismerősök a halottal foglalkoztak, egy családtag a plébániára és a községházára sietett, hogy jelentse a halálesetet. Általában az asszonyok mentek a paphoz, miközben a férfiak a temetésről gondoskodtak.

A legkisebb harang, a lélekharang a halálesetet követő reggelen a mise után szólalt meg. A még meg nem keresztelt gyerekekért és öngyilkosokért nem harangoztak. Ha a harang megszakítás nélkül szólt, egy gyerek halt meg. Ha rövid szünet volt a harangozásban, tudták, hogy egy nő halt meg. Ha a harangozást kétszer szakították meg, egy férfi halt meg. „Három szakaszt, egyenként húsz húzást, harangoztak, kiskorúak és gyerekek halálakor csak egy szakaszt.”28 Így a halálhír gyorsan elterjedt.

Azokért a vörösváriakért is harangoztak, akiket nem helyben temettek el, ha jelentették a plébánián.

„Minden halottat általában négyszer harangoztak ki. Halottakért, akik még nem voltak elsőáldozók, egyszer harangoztak a kis haranggal és háromszor a kicsi és a középső haranggal egyszerre.”29

A temetés előtt negyed órával megszólaló harangszó jelezte, hogy hamarosan kezdődik a temetés. A halottat az utolsó útján a lakhelyétől a temetőig (később a ravatalozótól a sírhelyig) harangszó kísérte. Ilyenkor az összes harang megszólalt. Ezzel az ún. „kiharangozással” vettek a halottól végső búcsút. „1945-ig a halottakért minden délben harangoztak, amíg el nem temették.”30

Manapság a harangszó a temetés előtt és a szertartás után a halottas ház előtt, amikor a halottat nyugvóhelyére kísérik, még mindig hallható.

Régen a nép a különböző alkalmakkor megszólaló harangszóhoz megfelelő szavakat is kapcsolt, és így bizonyos értelemben „nyelvet adott” a harangoknak: „A halott az halott marad” – panaszolja a harang, ha valaki meghal. A harang szavának értelmezése sokat veszített jelentőségéből, ma már csak az idősebb generáció tud róla. Sokan azt sem tudják megkülönböztetni, hogy a harang egy ünnepi eseményre, szent misére hív, vagy gyászünnepségre utal. Mindenesetre ezt ma már nehéz is megkülönböztetni, mert a harang árammal működik.

Mindenszentek és Halottak napján is nagy jelentőséget tulajdonítottak a harangozásnak. „Mindenszentek napján az esti harangszó után 15 percig harangoztak a nagy haranggal, azután 45 percig az összes haranggal egyszerre. Halottak napján csak reggel 5-től 6 óráig harangoztak.” Ez a szokás még ma is él.

6. A Temetkezési Egyesület

A haláleset után a Temetkezési Egyesület a gyász jeléül kitűzte a fekete zászlót. Ez az egyesület gondoskodott a halott felravatalozásáról a házban. (Manapság a halottat a temető ravatalozójába viszik, és a temetés előtt a temetkezési vállalat feladata a felravatalozás.) A temetést is a Temetkezési Egyesület rendezte. Ennek az egyesületnek szinte mindenki tagja volt, mivel az egyesület kifizette tagjai temetési költségének egy részét. Az egyesület alapszabálya szerint minden tag köteles volt a pénztárba a megállapított tagdíjat befizetni. A befolyt összegből fedezték a temetési költségeket. Voltak, akik egyidejűleg két temetkezési egyesület tagjai voltak, mégpedig a vörösvári és a szentiváni egyesületnek. Az ő temetésükön kétszer annyi zászló és lámpás volt. Akkor is több zászlót vittek, ha a halott valamely másik egyesület (Pl.: Önkéntes Tűzoltó Egyesület) tagja volt.

A Temetkezési Egyesületnek volt egy gyászzászlója, amelyet minden temetésen a menet élén vittek. A zászló közepén egy szent képe volt. Pilisvörösváron ez a kép Máriát ábrázolta. Sajnos ma már nem ezt a zászlót használják, hanem egy teljesen feketét. Még sokan emlékeznek rá, hogy a gyászzászló a hajadonoknál és nőtlen férfiaknál kék vagy fehér színű volt, a kisgyermekeknél pedig egyáltalán nem volt zászló.

Általában az idősebb asszonyokat kérték fel arra a megtisztelő feladatra, hogy legyenek zászlóanyák. A zászlótartó rúdba belegravírozták azoknak a nevét, akik a zászló elkészítéséhez hozzájárultak. A zászlón különböző szalagok lógtak.

A zászlón kívül a Temetkezési Egyesület a temetés napján egy keresztet és a hat lámpást is rendelkezésre bocsátott.

7. A ravatal

A halottat 1945-ig otthon ravatalozták fel. A háznál a halott két napig feküdt felravatalozva. A halál beállta után 36 órával lehetett a halottat eltemetni. Így próbálták a tetszhalottak eltemetését megakadályozni.

A halottat az úgynevezett tiszta vagy első szobában ravatalozták fel, ahol senki sem aludt. Annak ellenére állt itt egy ágy, amelyet szépen megvetettek, és az elhunyt monogramjával ellátott kendővel takartak le.

A koporsót az asztalra vagy két deszkával összekapcsolt székre helyezték. A halottnak a bejárati ajtóval szemben, lábaival az ajtó felé kellett feküdnie, hogy akik a szobába belépnek, azonnal láthassák őt. Ez azért is volt fontos, mert szimbolikusan azt jelentette, hogy a halott elhagyja a házat.

A koporsót különböző fafajtákból készítette az asztalos. Korábban a Schreck, Mirk és a Lieber asztalosok foglalkoztak koporsókészítéssel. A gazdagabbak keményfát, sőt akár diófát is rendeltek, a szegények megelégedtek valamilyen puhafával is. A koporsó színe a halott korától függött: a gyerekeket és a fiatalokat mindig fehér koporsóba, az idősebbeket pedig inkább sötétebb, barna vagy ritkán fekete koporsóba fektették. A koporsóra kezdetben ráfestették a halott nevét és a születési és a halálozási idejét, később aranyozott és díszes papírbetűket használtak. Ezenkívül a koporsót virágmotívumokkal vagy/és angyalfigurákkal díszítették. A koporsón, ami régebben sokkal szögletesebb volt, mint mostanában, mindig volt egy kereszt.

A koporsó mellett, általában a jobb oldalon, egy fekete kendővel letakart hokedli vagy éjjeli szekrény állt. Rajta két gyertya égett, a gyertyák között helyezték el a szentelt vizet a buxusággal és egy állókeresztet.

A hozzátartozók, rokonok és szomszédok ezekben a napokban a ravatalnál voltak. Gyakran a gyerekeket is magukkal vitték. Természetesen sokan féltek a halottól. Nekik azt mondták, hogy fogják meg a halott lábujját, és akkor már nem fognak félni. A látogatók (nemcsak a közeli hozzátartozók, hanem a távoli ismerősök is) beléptek a szobába, köszöntek egymásnak, imádkoztak, és beszentelték a halottat szentelt vízzel. Ehhez nem rozmaringágat használtak, amely a magyarországi németek életében fontos szerepet játszik, hanem buxuságat. Még ma is vannak a temetőben a középső kereszt előtt buxusok.

Ha egy kicsi gyermek vagy egy nőtlen férfi, illetve hajadon halt meg, a rokonok szentképeket hoztak, melyeket a halott mellkasára tettek. Gyakran annyi kép összegyűlt, hogy a meghalt gyermeket teljesen betakarta.

A ravatal alatt a rózsafüzért imádkozták. Egy ismerős asszony (előimádkozó) segítségével délben és este hangosan imádkoztak az elhunytért, a védőszentjéért és a hátramaradottakért: „Mi Atyánk”, „Üdvözlégy Mária”, „Az Úr angyala”, „Apostoli hitvallás” és „Imádság a boldog halálért”.

Ezt a szokást virrasztásnak nevezték, hogy ily módon végső búcsút vehessenek az elhunyttól. Fogarasy-Fetter Mihály monográfiája szerint éjfélig a nők virrasztottak és éjfél után a férfiak. Előfordult azonban, hogy amíg az asszonyok a halottnál imádkoztak, a férfiak a konyhában boroztak.

Amióta az elhunytat a temetői halottas házban ravatalozzák fel, otthon csak addig lehetett virrasztani, amíg a halottat a Temetkezési Egyesület elvitte. Akkor a halottat a rokonok és a szomszédok még elkísérték a temetőbe. Ezenkívül délben és este a temetés napjáig elmentek a ravatalozóba, hogy ott a megszokott módon imádkozzanak. Az 1980-as évek vége óta ez a hagyomány már megszűnt. A halottat a házból a halál beálltát követő két órán belül a temetőbe viszik, és csak a temetés előtt két órával lehet virrasztani. Az előimádkozó, aki közvetlenül a temetés előtt és a halottas menet közben imádkozott, az 1960-as évekig egy férfi volt, méghozzá a sírásó. Azóta csak asszonyok imádkoznak egy órával a temetés előtt a ravatalozóban az elhunyt hozzátartozóival.

8. A temetés

A temetést 1962 adventjéig latin szertartás szerint tartották. A gyászbeszéd, az imádságok és az énekek 1945-ig többnyire német nyelven hangzottak el (a család kívánsága szerint). 1945 óta csak magyar nyelvű temetések vannak. A virrasztás alatt szoktak még németül is imádkozni, és a szertartás alatt is énekelnek néhány német éneket.

Ellentétben a mai szokásokkal, régebben szombaton és vasárnap, de ünnepnapokon is temettek. Manapság csak hétköznap van temetés.

Régebben a temetési szertartást általában délután 3-kor tartották. Az időpontot különböző tényezők is befolyásolták: évszak, időjárás, milyen hosszú az út az elhunyt házától a temetőig.

A sírt a temetés délelőttjén ásták ki, kezdetben a rokonok, általában a koporsóvivők, később pedig a sírásó.

Amikor a pap a ministránsokkal megérkezett, a szemfedővel betakarták a halottat, becsukták a koporsót, és kivitték az udvarra. A koporsó egyik oldalán a zászlóvivő állt a Temetkezési Egyesület zászlajával, a másik oldalán pedig a keresztvivő. A koporsó mellett álltak a koporsóvivők, körülöttük pedig a kórustagok és a zenészek. Ha egy fiatal halt meg, a „Kranz der Jugend” című dalt énekelték.

Pilisvörösvárnak valószínűleg már a 18. évszázad közepétől volt fúvószenekara. Ez a zenekar a nőtlen férfiakat, illetve hajadonokat gyakran kísérte utolsó útjára. Csak a 20. században jött divatba, hogy a házas embereket is zenével temették el, ami manapság ismét ritkábban fordul elő. A zenekar a temetés alatt gyászindulókat játszott, a szertartás után pedig felcsendült az elhunyt kedvenc dala. Ha pedig egy bányász halt meg, a zenészek a bányászindulót fújták el.

A szomszéd kötelessége volt, hogy parazsat készítsen elő. Miután a pap megérkezett a ministránsokkal, valaki átszaladt a szomszédhoz, és hozta a parazsat a füstölőedénybe.

9. A gyászmenet

A szokásokról nehéz általános leírást adni, mert függött az adott személytől és családtól is. A legtöbb eltérés a gyászmenetben fordul elő. Itt különbséget kell tennünk a csecsemők, a fiatalok, a házasok és az öngyilkosok között.

A 10 év alatti gyermekek temetése nagyon egyszerű volt. Ha egy csecsemő (kislány) halt meg, a koporsót egy fiatal koszorúslány a keresztszülők rokonságából – teljesen fehérbe öltözve – vitte a fején a temetőbe. A koporsót egy anyagból varrt gyűrű segítségével erősítették a fejére. Ha egy pólyás kisfiú halt meg, akkor őt egy fiú vitte. Ez esetben a pap csak egy fehér karinget viselt stólával. Ilyenkor füstölőedényt sem használtak, és csak egy ministráns és egy keresztvivő volt.

Ha egy idősebb gyerek vagy egy fiatalabb ember (nőtlen, illetve hajadon) halt meg, a koporsót egy kisebb halottszállító saroglyán (Szent Mihály lova) fiatal férfiak vitték a vállukon a temetőbe.

Őket az elhunyt rokonságából választották ki, általában unokatestvérek, keresztszülők fiai és barátok voltak. A fiatal koporsóvivők jobb karjára fehér szalaggal rozmaringot kötöttek, amit később bedobtak a sírba. A templomi keresztet vivő ministránsnak is volt ilyen szalagja, és a keresztre is kötöttek a szalagból. Valószínűleg már a 19. század végén volt a községnek lovas kocsija, amellyel a házasokat és az idősebb embereket kísérték utolsó útjukra. A halottas kocsi elé két fehér lovat fogtak be. A lovas gyászhuszárnak öltözött. A kalapján és a kantáron egy toll volt, amelynek színe nőtleneknél és hajadonoknál fehér, idősebbeknél pedig világoskék volt.

Az elhunytat a pap először az udvaron szentelte be, mivel a szertartást tulajdonképpen itt tartották meg. Rövid búcsúbeszédet mondott, majd elindult a gyászmenet a rokonokkal, hozzátartozókkal, ismerősökkel, szomszédokkal a temetőbe. Közben rózsafüzért imádkoztak és énekeltek. A sírásó (Freß János, később Sasvári/Spiegelberger János) figyelt, hogy közben ne beszélgessenek. Ide-oda szaladgált a menetben, és felszólította a hívőket, hogy énekeljenek és imádkozzanak.

A gyászmenet elején a sírásó ment. Őt követte a ministráns az egyház fekete keresztjével és egy fiatal gyerek a rokonságból vagy a szomszédságból, aki a sírkeresztet vitte a kis koszorúval. A sírkereszten kis táblára írták rá az elhunyt nevét és a születési és halálozási évszámot. Utána mentek a zászló- és a keresztvivők a jobb- és a baloldalon. Majd a férfiak, a zenészek és a kórus. Ha egy gyermek vagy egy fiatalember halt meg, a menet elején 10-15 koszorúslány ment: ismerősök, barátnők és szomszédlányok. Különböző színű ünnepi ruhát és mirtuszkoszorút viseltek. Ugyanis mindent úgy akartak csinálni, mintha a temetés az elhunyt esküvője lenne. Ez esetben a háznál gyertyákat osztottak szét, amelyet a hozzátartozók elvittek a sírig. A koszorúslányok koszorúkat is vittek, amelyeket különben az idősebb asszonyok vittek.

Utánuk a zászló- és keresztvivők mentek a bal és a jobb oldalon a koporsó előtt. Hat férfi vitte a koporsót és hatan tartották a viharlámpát. Ezek az emberek, éppúgy mint a kereszt- és zászlóvivők általában a keresztapa vagy a fiai, illetve a keresztgyerek, a bérmaapa vagy a fiai vagy a bérmagyerek, az unokatestvérek, a szomszédok és esetleg a barátok voltak. A férfiakat a férfi családtagok kérték fel, és a sírásó mondta meg, hogy ki mit vigyen. A sírásónak oda kellett arra figyelnie, hogy a keresztet magasabb férfi vigye, és a koporsót körülbelül egyforma magas férfiak vigyék.

Ha egy egyházi képviselő-testületi tag halt meg, három lámpással többet vittek. A vivők fiataloknál világoskék, idősebbeknél fekete szalagot viseltek.

A koporsó mögött a legközelebbi hozzátartozók mentek, utánuk pedig a többi hívő. A gyászoló asszonyok zárták a menetet. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy az asszonyok a házban tartózkodtak, amíg a szertartást tartották az udvaron. Így ők hagyták el utoljára az udvart. Gyakran ki is nevették őket emiatt a szomszédos falvak lakói. Azt mondták, hogy a vörösvári asszonyok kinyitják az ablakokat, és kifelé sírnak.

A világháború után ez a sorrend valamennyire megváltozott. A koporsó után a legközelebbi hozzátartozók mentek. A férfiak és a nők azonban még ma is külön mennek, és a koszorúkat még mindig a nők viszik a sírhoz. Az a szokás, hogy a koporsót a rokonok és az ismerősök viszik, egyre inkább feledésbe merül. Gyakran még a viharlámpát is a temetkezési vállalat emberei viszik. A nagy keresztet, amit régen egy ministráns vitt, ma már egyáltalán nem viszik. A temetéseken sokkal kevesebb ministráns vesz részt, mint régen.

A gyászmenet egészen a sírhelyig ment. Mivel a temető nem az egyház tulajdona, meg kellett/kell a sírt a papnak szentelnie. A temetés után a papon kívül az énekesek és a zenészek is elbúcsúztatták az elhunytat. A kórus mást énekelt a sírnál, ha férfi, ha nő vagy ha gyermek volt a halott, vagy ha az elhunyt halála előtt sokat szenvedett. Ezek az énekek mind azt hangsúlyozták, hogy a földi élet végével még nincs mindennek vége, mert utána következik az örök boldogság. A hit így próbálta meg enyhíteni a gyászolók fájdalmát. A 20. század elejéről származó dalgyűjteményből még ma is sok dalt énekelnek.

A szertartás utolsó része az volt, amikor a pap a kapával egy földdarabot a sírba dobott. Ezután a többi hozzátartozó is dobott egy marék földet a sírba. Szokás volt még, hogy a hozzátartozók magukkal vittek egy üveg szenteltvizet, és a sírt meghintették vele.

Mielőtt mindenki elment, a sírásó a gyászoló családtagok nevében köszönetet mondott mindazoknak, akik utoljára tiszteletüket tették a halottnál. Később egy családtag mondott köszönetet. A köszönetmondás előtt elhangzott a halott neve és egy rövid szöveg:

„A keresztény Temetkezési Egyesület nevében Isten fizesse meg, hogy egyesületi tagunkat utolsó nyugvóhelyére kísérték. Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

Ez ma már nem szokás, a jelenlévők kívánnak őszinte részvétet a gyászolóknak. Régebben a sírt a sírásó akkor temette be, amikor minden jelenlévő hazament. Ezzel szemben az utóbbi évtizedekben a gyászolók addig maradnak a sírnál, amíg a koporsót be nem temetik, és rá nem teszik a sírra a koszorúkat.

Az öngyilkosoktól távol tartotta magát a társadalom. Őket a temető szélén mindenféle szertartás nélkül temették el. Legfeljebb egy „Miatyánk”-ot imádkoztak a sír előtt. Ha a temetést mégiscsak egy pap tartotta, csak egy karinget viselt, mint kisgyermekek temetésekor.

A koszorút a koporsót készítő asztalos készítette különböző virágokból, gyakran krepp-papírból.

Mindenesetre régebben sokkal kevesebb koszorú volt, mint manapság. Általában csak a legközelebbi rokonok csináltattak, és nem volt több 3-4 darabnál. A temetés után a sírdombra helyezték a koszorúkat, és hat hétig hagyták ott.

10. A gyászmise

A gyászmisét hosszú ideig a temetést követő reggelen tartották. Az utolsó évtizedekben a közvetlenül a temetés után tartották, és néhány éve a gyászmisét a temetést követő hétfőn tartják.

Az oltár előtt jelképes koporsót állítottak fel, amelyet fekete kendővel takartak le. Mellette két oldalt 3-3 gyertya állt, a koporsón pedig egy kereszt.

A mise után a pap a miseruháját levette, és csak fekete reverendát viselt. Nála volt a füstölőedény, és egy ministráns vitte a fekete keresztet. Tulajdonképpen ugyanolyan volt a szertartás, mint a sírnál.

11. A gyász

A gyász a szűk családban eleinte 4 hétig tartott, később 6 hétig, amit szigorúan be is tartottak. Azonban előfordult, hogy 6 hét után újra megházasodtak. Főleg akkor, ha a házastárs sok gyermeket hagyott hátra. A gyász mértéke attól is függött, hogy ki halt meg. Kicsi gyerekeknél nem gyászoltak annyira. Ha azonban a házastárs halt meg, egy évig is eltartott a gyász. Idős embereknél sem gyászoltak tovább fél évnél.

A gyász ideje alatt sötét, fekete ruhát viseltek, és nem jártak szórakozni. Még a kocsmába se mehettek el.

A gyász külső jeleit a férfiakon nem lehetett megfigyelni. Fekete csizmanadrágot, fehér inget, fehér mellényt, zakót, kalapot és fekete csizmát viseltek, hétköznapokon pedig kötényt vettek fel hozzá. Ha aratni mentek, fehér lennadrágot kellett felvenniük. A nők viszont mindenképpen sötét vagy fekete ruhát viseltek (szoknya, kötény, blúz), fekete fejkendőt és harisnyát vettek fel, hogy így is kifejezzék szomorúságukat. Hétköznapokon fekete hétköznapi ruhát hordtak. Vasárnap a misére egy szebb anyagból készült ruhát vettek fel.

Az elhunytat a szűkebb család és a keresztszülők, illetve keresztgyerekek gyászolták, de az unokatestvérek is gyászoltak, legalábbis akkor, ha a templomba mentek.

A külsőségekre még ma is nagy hangsúlyt fektetnek. Sokan egy évig is gyászolják az elhunyt szeretteiket, és feketében járnak. Drága sírkövet csináltatnak, hogy így is megmutassák, mennyire szerették elhunyt hozzátartozóikat. Már hagyománnyá vált, hogy az emberek hét közben is friss virágot visznek a temetőbe. Ez természetesen szép szokás, ameddig nem viszik túlzásba, és nem csak a külsőségek miatt teszik.

A halál napjának évfordulóján a családtagok misét mondatnak az elhunytért. Ezt a régi hagyományt még ma is sok család gyakorolja.

12. Gondolatok a változásokkal kapcsolatban

A vörösváriakra jellemző, hogy nyitottak a változásokra. Bár gyakran nem értenek vele egyet, egyszerűen beletörődnek. Így volt ez a temetést érintő változásokkal. Amíg a környező falvak lakossága a reformok ellen felháborodott, Vörösváron mindent elfogadtak. Solymáron például a háború után még hosszú ideig otthonról kísérték a halottat utolsó nyugvóhelyére. Ezért ott ezzel kapcsolatban még több szokás él.

Amikor az interjúalanyaimat megkérdeztem, hogy a mai temetéseket vagy a korábbiakat találták jobbnak, nem tudtak egyértelmű választ adni. Habár korábban egészségügyi szempontból nem volt a legjobb, mindenképpen sokkal több érzelem volt benne. Biztosan nem volt egyszerű két napig egy halott emberrel egy fedél alatt aludni, de legalább megvolt annak a lehetősége, hogy elbúcsúzzanak a szeretett elhunyttól.

13. Mindenszentek és Halottak napja

November 1-jén van Mindenszentek ünnepe, amikor azokról a szentekről emlékezünk meg, akiknek nincs külön emléknapjuk. Egy nappal később, Halottak napján pedig a tisztítótűzben szenvedő elhunyt hívekre emlékezünk.

Mindenszentek napja előtt az emberek felkeresik a temetőben halottaikat. Imádkoznak a halottakért, virágot, koszorúkat és gyertyát tesznek a sírra. Mindenszentekkor az egész temető virágdíszben pompázik, a pislogó gyertyafények gyönyörű látványt nyújtanak.

Régebben az emberek nem mentek olyan gyakran a temetőbe, mint manapság. Csak évfordulókkor, nagyobb katolikus ünnepnapokon és Mindenszentek és Halottak napján. Ezért november 1-je előtt először a sírokat kellett rendbe tenni. Otthon az asszonyok kicsi koszorúkat készítettek őszi virágokból, amelyeket egy botra sorakoztattak fel és így vitték a temetőbe. Aki nem tudott a temetőbe menni, otthon annyi gyertyát gyújtott, ahány halottról megemlékezett.

Az öngyilkosok sírjánál nem gyújtottak gyertyát, mert akkor az utódait is ugyanaz a sors éri utol.

Mindenszentek napján délután a litánia után processzióval mentek a templomból a temetőbe. A menet alatt a Mindenszentek liturgiáját imádkozták. A temetőben volt egy megemlékezés és egy könyörgés az elhunytakért. Este 6 órakor a középső keresztnél imádkozta