In memoriam A

Szinte ijedten ejtem a pontot a mondat végére. S nyomában nagy csönd keletkezik. Valami vigasztalót, valami lélekemelőt kellene most írnom, s magasztalnom művészi pályáját, tanári tevékenységét (a vörösváriak elsősorban ennek révén ismerhetik őt), de csupa olyas dolog jut eszembe, mi nem nekrológba illendő: korsók koccanása, jókedvű asztaltársaságok moraja és harsány kacagás… Sok időt töltöttünk együtt vagy 15-20 évvel ezelőtt jóízű beszélgetésekkel, s ő soha ki nem fogyott az anekdotákból, humoros s néha bizony borsos történetekből. Sokat beszéltünk politikáról, művészetről, filozófiáról és az életről. Azaz, legtöbbször csak ő beszélt, hisz kifogyhatatlan volt a bölcsességekből, s mindnyájunkat lenyűgözött páratlan műveltségével, szellemének szabad szárnyalásával, gondolatainak eredetiségével és egyéniségének sokszínűségével.

Egy interjúban* a következőket mondta: „Ha magadat ki tudod művelni, meg a szférákat megmozgatni önmagadban, akkor tudsz jó szobrot csinálni. És nem fordítva. Igazándiból az erőteljes dolgok valaha is – akár tudományos, akár művészi munkáról legyen szó – akkor születtek, ha az alkotójuk belül igaz volt. Magát olyanná tette. Ha egyszer igazán jó szobrot faragok, akkor ettől lesz jó.”

Talán kevesebb szobrot készített életében, mint szeretett volna, talán nem volt igazán termékeny művész, mert kincseit, bölcsességét, humanizmusát és pajkos humorát szétszórta köztünk, hogy általa gazdagodhassunk.

„Az én egyéni életemben talán az volt a baj – vallotta önmagáról -, hogy sok minden nem volt benne praktikus. Nagyon szeretném elmondani, hogy a valóság nem azonos a praktikummal. Ez azért nehéz, mert az ember a valósághoz való viszonyát úgy tudja lemérni, hogy ütközteti vele. De nem ez a valóság. A valóságban benne van az is, ami tebenned zajlik. Belül. Nem csak az a valóság, amikor te a másikkal találkozol. Az is, de nemcsak az… Ha szót váltasz vele, ha nem, akkor is létezik benned… és talán sikerül valahogy szoborba faragnom, de lehet, hogy verset írok belőle, nem tudom.”

Kedves Attila!

Igazad volt, a valóság nemcsak az, hogy veled már nem találkozhatunk, s nem válthatunk szót se Szántón, se Vörösváron, se a nagyvilágban. A valóság az is, hogy te bennünk létezel.

A különbség csak annyi, hogy most már külön-külön kell folytatnunk magunkban a megkezdett beszélgetéseket….

Fogarasy Attila

(Vörösvári Újság)

(*Az idézett interjút Cseh Katalin készítette. Megjelent az Opus c. kulturális folyóirat 1993/1-es számában.)

Vissza az elejére

BOKOR ÁRPÁD

tanár, igazgatóhelyettes

Bokor Árpád kollégánkra emlékezve…

Közeledik a pedagógusnap, és ilyenkor „számba vesszük önmagunkat”. Kik voltak elődeink, kik vagyunk még együtt. Sajnos megint hiányzik valaki.

Egy ember életét nem lehet pár leírt gondolattal „összefogni”. Emléket állítani és emlékeztetni rá, talán igen.

Kisvárdai tanító családból származott, 1955-ben került Pilisvörösvárra tanítani az ún. Polgári iskolába, ahol később igazgatóhelyettes lett. Régi tanítványai és kollégái emlékeznek a fiatal tanár mosolygó arcára, lelkes munkájára. Aktív résztvevője volt minden jó célt szolgáló megmozdulásnak. Kortársai szomorkás mosollyal emlegetik sportszeretetét, különösen a labdarúgáshoz való kötődését. Elkötelezett Fradi szurkoló volt, egyetlen mérkőzést sem hagyott ki. Tanítványai szívesen használták ki a hétfői napon a Fradi sikert, kérve a rövid beszámolót.

Szigorú, emberséges, jó tanár volt, akit szerettek a tanítványai. Korrekt és következetes. Megjelenése mindig a jó ízlést sugallta. Ha különös öröm érte, tenyerét összedörzsölte, ezzel adott elégedettségének kifejezést.

A két általános iskola összevonása után posztján maradva folytatta lelkiismeretes munkáját.

Nem sokkal ezután olyan tragédia következett be életében, amely mint embert, mint apát lelkileg, testileg összetörte. Idősebbik fia autóbaleset következtében nagyon fiatalon elhunyt. Az addigi mosolygós arc hirtelen megöregedett, megcsendesedett. Becsülettel, hivatását nem elfeledve végezte tovább munkáját nyugdíjazásáig, de már nem az az „Árpi bácsi” volt, akit ismertünk.

Nem felejtjük el, hogy köztünk élt, és hazája tiszteletére és szeretetére tanító történelemtanára volt Pilisvörösvár sok-sok gyermekének.

Tisztelgünk emléke előtt.

a Templom Téri Általános Iskola dolgozói

(Vörösvári Újság, 2003. május)

Vissza az elejére

CSONKA JÓZSEF

tanár, igazgató

Csonka József emlékére

Ismét gyászol a pilisvörösvári pedagógustársadalom. Csonka József, a Vásár téri iskola és a gimnázium volt igazgatója immár a negyedik nagy pedagógusa községünknek, akiket az elmúlt évben veszítettünk el.

Koporsója mellett állva gondolatok, emlékek kavarognak bennem. Az ötvenes években mint a Templom téri (akkor) leányiskola növendéke a Vásár téri (akkor) fiúiskolába jártunk társaimmal testnevelés órákra. Néha találkoztunk vele a tornateremhez vezető folyosón. Élénken emlékszem, hogy ilyenkor tisztelettel vegyes félelemmel köszöntöttük Őt. Valami áradt belőle, amit akkor gyerekfejjel nem tudtam megfogalmazni – és csak később, amikor volt szerencsém tantestületének tagja lenni – értettem meg. Ez a tekintély, ami nem tanulható, nem erőszakolható ki, nem függ az ember külső megjelenésétől, hangerejétől, hatalmától, hanem az egyéniségében rejlik.

Belőle sugárzott. Őszintén tisztelték őt tanítványai, a szülők, a pedagógustársak egyaránt. Megmagyarázhatatlan nyugalom, csendes derű vette körül, a közelében biztonságban érezhette magát az ember. Igazságosság és minden ember felé egyaránt megnyilvánuló segítőkészség jellemezte. Véleményét soha nem erőszakolta másokra. Észrevételei, tanácsai mögött nagy szakmai tudás, pedagógiai tapasztalat és emberi bölcsesség húzódott – ezért volt hiteles minden megnyilvánulása. Iskolájának arculatát nehéz időkben is megtartotta. Az ő életében is voltak „percemberkék”, akiknek azonban csak ideig-óráig sikerült félreállítani munkájától, de eredményeit nem tudták megsemmisíteni.

Évek óta csendes visszavonultságban élt. A gyilkos kór gyorsan ragadta el tőlünk. Emlékét megőrizzük.

Dornbach Ferencné

(Pilisvörösvár Ma, 1992. augusztus)

Vissza az elejére

DENK FERENC

tűzikovács, tűzoltóparancsnok,
a Pilisvörösvári Önkéntes Tűzoltó Egyesület tiszteletbeli elnöke

Grószné Krupp Erzsébet polgármester gyászbeszéde Denk Ferenc temetésén

Tisztelt gyászoló család!

Tűzoltóbajtársak!

Tisztelt gyászoló gyülekezet!

„Menj, siess! A pillanat:

illó olaj, elszalad

s kialszik a tűz!” – írta egy múlt századbeli magyar költő.

Íme, ismét elszaladt egy pillanat, egy emberi élet, kialudt a tűz.

Kialudt, kialudhatott abban az udvarvégi kovácsműhelyben, ahol felejthetetlen halottunk, Feri bácsi még legutóbbi időkben is dolgozgatott.

Kialudt elméjének tüze is, megszűnt szíve dobogása, és többé már nem állíthatjuk meg az utcán, nem ragyog fel többé „halvány, furcsa mosolya” amikor megszólítjuk, s nem kezd mesélni nekünk a régi szép időkről, amikor még lovas szekérrel vonultak a határba tüzet oltani.

Nem aludt ki, nem aludhatott ki azonban szívünkben a láng, amit a sors vagy tán a mindenható pici mécsesként az ő emlékére, emlékezetére gyújtott. Emlékezni fogunk mindig rá; áldott jó ember volt, a közösségért tenni akaró, szorgalmas és bölcs. Kiváló mesterember és bátor tűzoltó. Azon kevesek egyike, akik életében a tűz egyszerre volt munkaeszköz és legyőzni való ellenség. Ő mindkét mivoltában mesterien bánt e félelmetes, olykor romboló, olykor hasznos természeti erővel.

Denk Ferenc 1920. szeptember 21-én született Pilisvörösváron, az iskoláit is itt végezte el. A tűzikovács szakmát 4 év alatt sajátította el és 1937-ben kovácssegéd vizsgát tett. Szakmája elsajátításában sokat segített édesapja is, aki szintén kovács volt. 1945-ben Budapesten mestervizsgát tett.

1941. november 8-án kötött házasságot Weisz Máriával, akivel közel 65 évig boldog házasságban élt. Három gyermekük született, akik 4 unokával és 5 dédunokával ajándékozták meg.

Egyetlen munkahelye volt: a Pilisi Szénbányák és Kőfaragó Vállalat, ahonnan 1980-ban vonult nyugdíjba. A kovácsmesterséget nyugdíjasként szinte halála napjáig folytatta.

A Pilisvörősvári Önkéntes Tűzoltó Testületbe 1944 januárjában lépett be, amely már több mint 62 éve történt. Az egyesületben, több tisztséget töltött be. 1992-1996-ig elnök, majd 1996-tól folyamatosan tiszteletbeli elnök.

A több évtizedes pályafutása alatt tudását és szakmai hozzáértését mindig megosztotta a belépő fiatalokkal. Az egykor önálló iparosokból és bányászokból álló testület majd egyesület fennmaradását is nagyban köszönheti aktív tenni akarásának és szervezőkészségének.

Több éve ugyan már nem volt „vonulós tűzoltó", de az egyesületnél történő mindennapi események és változások ugyanúgy érdekelték, mint 62 évvel ezelőtt.

Denk Ferenc tiszteletbeli elnök úr tűzoltói munkáját az elmúlt 6 évtized alatt minden ellenszolgáltatás nélkül végezte. Igaz az erkölcsi elismerések sem maradtak el. Több szolgálati érdem, érem, oklevél és egyéb tűzoltó kitüntetés tulajdonosa.

A város 1998-ban Pilisvörösvárért Emlékéremmel ismerte le munkáját.

Különösen büszke volt a 60 éves Gyémánt Szolgálati érdeméremre és a Gróf Széchenyi Ödön emlékplakettre. Büszkén gondolok én is arra, hogy mindkét kitüntetést én magam adhattam át 2004-ben kiváló tűzoltó bajtársamnak.

Bajtársamnak, hiszen 1995-től a Pilisvörösvári Önkéntes Tűzoltó Egyesület tagjaként, és 2000-től a Pest Megyei Tűzoltószövetség elnökeként is joggal és büszkén nevezhettem Feri bácsit bajtársamnak.

Feri bácsi idős kora ellenére még 1993-ban is aktívan részt vett az akkor kitört erdőtűz oltásában. Utolsó vonulása pedig 1996-ban volt, amikor a wehrheim-obernhaini tűzoltók részvételével egy tűzoltási gyakorlatot vezényelt le szerparancsnokként. Ragyogóan, biztos kézzel. 76 éves volt ekkor.

Ezután az aktív tevékenységtől visszavonult, de természetesen minden tűzoltó-ünnepen, rendezvényen megjelent és tanácsaival még ekkor is segítette fiatalabb bajtársait. Feri bácsi mind a tűzoltók, mind a város polgárainak körében rendkívül nagy tiszteletet és megbecsülést vívott ki magának.

Utolsó éveiben már csak rendkívül nagy néprajzi értéket képviselő kovácsműhelyében volt „tűz-közelben”. Még a legutóbbi időkben is dolgozott, patkókat, szerszámokat készített, nagy-nagy tudással és nagy-nagy szeretettel.

Nagy becsben tartom, féltve őrzöm azt a szerencsepatkót, amelyet Feri bácsitól 2002-ben, polgármesterré választásom alkalmából kaptam.

„Erzsike – mondta akkor nekem –, ezt a patkót szeretettel kovácsoltam neked, s kívánom, hogy hozzon neked szerencsét további életedre, s a városnak is, akit szolgálsz.”

Meghatottan gondolok vissza most is erre a kedves pillanatra, és szívem elszorul, ha azt kérdem magamtól: „Ki fog most már nekünk szerencsepatkót kovácsolni, hogy minden gondon, bajon átjuthassunk és emberségünket, életerőnket, lelki gazdagságunkat megőrizhessük és átadhassuk a késő utódoknak?…”

De talán fényes, csillagos éjszakákon, amikor végtelen magassá válik az ég, a szótlan némaságba valahonnan túlról biztató csilingelés hallik majd, mint távoli kalapácsütések egy titokzatos égi műhelyből… És akkor arra gondolunk majd, mégiscsak készül az a szerencsepatkó, amely sorsunk vigyázza. Nem vasból, de csillagfényből és szeretetből, imákból és angyalok mosolyából…

Kedves Feri bácsi, hiányozni fogsz nekünk. Emléked, jó tanácsaid, szívednek jóságos rezdüléseit örökké emlékeinkbe zárjuk.

Vezérelje utadat az égi magasságokban is Szent Flórián, ahogy a miénket is e tűzzel-vízzel riasztó, veszélyekkel és kísértésekkel teli sártekén.

Kedves Feri bácsi, engedd meg, hogy a Tűzoltó ima utolsó versszakával búcsúzzak tőled:

[Istenem], ha a Te akaratodból életedet vesztem,

Áldd meg a családomat a Te szerető kezeddel,

És add nekik vissza mindazt,

Amit küldetésem teljesítésekor én másoknak adtam.

Ámen

Kedves Feri bácsi! Nyugodj békével!

Vissza az elejére

ÖZV. FETTER JÁNOSNÉ

szülésznő

Dr. Réthy Zoltán búcsúbeszéde özv. Fetter Jánosné temetésén 1976. szept. 28-án

„Megszólalt a lélekharang, búcsúzásra hív bennünket, kik szomorúan álljuk körül virágokkal koszorúzott sírodat, kedves jó Mari néni. Búcsúzik Tőled a község, melynek fél évszázadon át hűséges szolgája, oszlopos tagja, egészségügyi dolgozója, a Vöröskereszt aktívája voltál. Búcsúznak az anyák, kiknek szeretett Mari nénije voltál. Mint segítő kéz álltál mellettük legnehezebb óráikban, búcsúzik az a sok ezer, a bábanaplóba bejegyzett újszülött, aki ma már mind meglett ember, sokan már őszülő fejjel állja körül koporsódat, s kiket Te segítettél erre a küzdelmes, de sok szépséget, örömet, szeretetet termő és teremtő, s az örökélet boldogságát ígérő földi életre.

Búcsúzunk mi is, volt földi munkatársaid, kiknek példát adtál hivatásszeretetből, az áldozatos kötelességteljesítésből, a becsületes emberi magatartásból.

Tanúságot teszek, hogy hivatásban nagyszerű szakmai felkészültséggel rendelkezett. Tudjuk, hogy az emberpalánták sokszor születésük előtt megkezdik a rendetlenkedést, és különböző problémákat okoznak, gondot anyjuknak, az orvosnak és a bábának, kiknek az a feladatuk, hogy ezeket a rendellenességeket idejében észrevegyék. Elmondhatom, hogy Mari néni a diagnózisokban sohasem tévedett. Két szót írt fel egy cédulára, egy küldönccel elküldte, hogy mire készüljek. Öröm és megnyugvás volt az ő nyugodt, hozzáértő segítségével dolgozni. Elmondhatom a búcsú perceiben, hogy nemcsak nekem volt Ő munkatársam, de a Jóisten szándékát kutató keresztény gondolat szerint munkatársa a Teremtőnek is, aki azért teremtett embert, hogy benépesítse a földet és az örök boldogság országát.

Nehéz fiatalsága volt, hamar özvegységre jutott. Egyedül nevelte fel fiát, de a jó Isten megengedte, hogy nyugdíjas éveit szerető családi környezetben tölthesse, s megkímélte a hosszas és fájdalmas betegségektől is. Példás emberi életet élt, s itt a sírnál elmondhatjuk, hogy mindenki tisztelte és szerette. Lelkét Isten szeretetébe ajánlva veszünk Tőle búcsút. Kedves Mari néni, nyugodjál békében!”

Vissza az elejére

VITÉZ FOGARASY-FETTER MIHÁLY

tanár, könyvtáros, honismereti kutató
Pilisvörösvár Város Díszpolgára

Gromon István polgármester gyászbeszéde vitéz Fogarasy-Fetter Mihály temetésén 2007. március 13-án

Kedves gyászoló Család, tisztelt Jelenlévők!

Vitéz Fogarasy-Fetter Mihály, Miska bácsi koporsója mellett állva az első szavunk a köszönet és a hála szava kell, hogy legyen. Köszönet egy hosszú életért, amelyet teljes hosszában a közösségi gondolkodás hatott át, s amelyben a magánélet és a közösségért való cselekvés mindig elválaszthatatlanul összefonódott.

1917. május 21-én született Pilisvörösváron, s alig 5 hónapos volt, mikor édesapja az I. világháborúban aknarobbanás következtében hősi halált halt. Így Miska bácsi apa és testvér nélkül, félárván nőtt fel. Az elemi iskola és a polgári iskola elvégzése után felvételt nyert a Jászberényi Tanítóképzőbe. Az ottani cserkészélmények egy életre kitörölhetetlen nyomot hagytak a lelkében. 19 évesen – frissen végzett, de még állástalan tanítóként – a Bányatelepen megszervezte az első kiscserkészcsapatot.

3 évi álláskeresés után, 1939-ben az osztrák határ melletti Magyarbükkösön lelkesen kezdett a tanítói munkához, de néhány hónap múlva behívták katonának. Kétéves szolgálatának letelte után nemsokára újból behívták, s bő egy éven át lovas tüzérként harcolt a fronton. 1942. december 28-án Voronyezs alatt, a „doni csizmában” megsebesült. Mire felépült, a front összeomlott, s Miska bácsit a nagyváradi hadapródiskolába vezényelték nevelőtanárnak. A tüzérosztállyal került Németországba, ahol amerikai fogságba esett. A fogság majdnem 1 teljes évig tartott.

1946 tavaszi hazatérte után 2 évig Pilisszentivánon tanított, majd 1948-tól itthon, a Vásár téri általános iskolában folytatta tanári pályáját. Kezdetben alsó tagozatos osztályokat, majd 20 éven át a felső tagozaton németet tanított. 1949-ben megalapította az iskola cserkészcsapatát. Amikor a cserkészmozgalmat betiltották, úttörőcsapattá alakulva folytatta az ifjúság nevelését: úttörőtáborokat és modellező szakkört vezetett.

A tanítás mellett 1952-ben, Dobó Károly iskolaigazgató kérésére átvette az akkor két éve működő községi könyvtár vezetését. Szívesen vállalta, mert – amint emlékirataiban említi – fantáziát látott benne, és a pénz is kellett a családnak. 1955-ben itt indította el a József Attila olvasómozgalmat, amelyből a 60-as években kifejlődött a „Könyvbarátok Köre”. Ez a kör néhány év után 100 fős tagsággal büszkélkedhetett, s a fiatal korosztály számára színvonalas programokat, művelődési és kikapcsolódási lehetőséget biztosított.

1965-66-ban Miska bácsi lelkesen szervezte a Fő út 82. sz. alatti 200 m2-es új könyvtár felépítését. Az építkezésben a Könyvbarátok Köréhez tartozó fiatalok sokat segítettek. Az új, korszerű könyvtárban rohamosan nőtt az olvasók száma, s Miska bácsi jóvoltából mintegy második kultúrházzá nőtte ki magát. Ünnepi könyvhét, Költészet napja, zeneiskolai hangversenyek, honismereti verseny, bábelőadás, író-olvasótalálkozók, egyesületi összejövetelek váltogatták egymást.

1973-ben orvosi tanácsra Miska bácsi abbahagyta a tanítást, és főállású könyvtáros lett. 1978-ban, a könyvtárból ment nyugdíjba. Öt évvel később – 66 évesen! – könyvesboltot nyitott a könyvtár Fő utcai oldalán. Öt év múlva a könyvesboltot is leadta, s 71 éves korától minden idejét Vörösvár története ill. saját családfája kutatásának szentelte. Honismereti Kört alakított, majd nemzetiségi családtalálkozókat szervezett.

Kutatómunkája eredményeképp 1994-ben (77 éves korában) jelent meg Pilisvörösvár története és néprajza c. helytörténeti monográfiája német és magyar kiadásban. 1995-ben készült el kéziratban 400 oldalas Önéletrajza. 1999-ben megjelent második kinyomtatott könyve: Akik itt hagyták lábuk nyomát. További könyvei – A pilisvörösvári könyvtár története (2000) és az Ami a monográfiából kimaradt – egyelőre kéziratban vannak.

Önéletrajzát Miska bácsi 2000. október 14-én zárta le, a következő szavakkal: „Ezzel befejezem életrajzomat. Ami ezentúl következik, az már előkészület a „hosszú útra”. – Az előkészület hat és fél évig tartott: türelemmel hordozta a betegség és az öregedés testi-lelkiterheit, rendezgette iratait és emlékeit, készült a halálra. Az előkészület most, néhány hónappal 90. születésnapja előtt ért véget.

Most, hogy Miska bácsi már elment, elmondhatjuk, hogy ő nemcsak tanár, könyvtáros és helytörténész volt, hanem példamutató ember is. Olyan ember, aki minden munkáját lelkiismeretesen, szorgalmasan és alázattal végezte. Fáradhatatlanul tanította az iskolában a németet, gyarapította, gondozta a könyvtárat. Sokan emlékszünk még arra, hogyan csomagolta saját kezűleg újságpapírba a kikölcsönzött könyveket, hogyan tűzte rájuk a gemkapcsot, és hogyan figyelmeztetett mindenkit arra, hogy a könyvekre vigyázni kell.

Halk beszédével, egyenes tartásával, komoly tekintetével önkéntelenül is tiszteletet keltett az emberekben. Kiegyensúlyozottság, önfegyelem és mértéktartás sugárzott belőle. Olyan ember benyomását keltette, aki elfogadta sorsát, az emberi élet korlátait, a mindenkori adott helyzetet, és igyekezett kihozni belőle azt, ami tőle tellett. Mindig új és új célokat tűzött maga elé. Sem a külső társadalmi körülmények, sem az élet nehézségei, sem betegségek, sem korának előre haladása nem akadályozta meg abban, hogy tevékenykedjen, alkosson.

Optimista, nyitott ember volt: a nehézségek ellenére tudott örülni annak, ami jó, szép. Megvigasztalta a természet szépsége, egy virágzó meggyfa, egy igaz emberi szó. Szívesen beszélgetett mindenkivel. Szeretett kérdezni és saját gondolatait is szívesen osztotta meg másokkal.

Hűséges ember volt. Egész életében ragaszkodott ifjúkori cserkésztársaihoz, tanítóképzős osztálytársaihoz, volt katonatársaihoz, iskolai kollégáihoz, barátaihoz. Rajongva szerette az őt egyedül felnevelő özvegy édesanyját, hűséges társát, Ibolyka nénit, gyermekeit és azok családját. Nagyon büszke volt unokáira, és boldogan gyönyörködött dédunokáiban.

De nemcsak kortársait tisztelte, hanem a múlt nagyjait, értékeit is. Megbecsülte vörösvári őseinket, nemzetiségi múltunkat és hagyományainkat. Szenvedélyesen gyűjtötte Vörösvár történetének minden mozzanatát: adatokat, képeket, dokumentumokat. Ugyanakkor magáénak vallotta és tisztelte a magyar történelmet, nemzeti példaképeinket, nagy íróinkat és költőinket is.

És tisztelte a Teremtőt is. Párbeszédben állt Istennel, hitt az örök életben, és igyekezett megtartani mindazt, amit a keresztény életről tanult. Folyamatosan számot vetett sorsával, önmagával, tetteivel, őszintén szembenézett hibáival és erényeivel egyaránt.

Miska bácsi mértékadó ember volt. Évtizedeken át ő volt a kisszámú helyi értelmiség egyik oszlopos tagja. Vállalta származását, küldetését, itthon maradt közöttünk, velünk és értünk élt és dolgozott a 40-es, 50-es, 60-as, 70-es, 80-as és 90-es években egyaránt. Felelősséget érzett és vállalt tanítványaiért, a falu egész közösségéért.

Munkásságát többször elismerték hivatalosan is: 1943-ban a doni harcokban mutatott hősi helytállásáért a „Magyar Érdemrend Lovagkeresztje hadiszalagon és kardokkal” kitűntetést kapta. 1959-ben a népművelés terén kifejtett kiváló munkája elismeréséül a „Szocialista kultúráért kitüntető jelvény”-t vehette át. 1971-ben a községi könyvtár „Kiváló könyvtár” miniszteri kitűntetést kapott. 1993-ban az önkormányzat Pilisvörösvár Díszpolgára címet adományozott Miska bácsinak. 1996-ban a Pest Megye Művészetéért díjat vehette át. 1997-ben felvették a Vitézi Rendbe. Végül tavaly, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemkereszt Bronz Fokozatát kapta.

Miska bácsi a sok kitűntetés ellenére sem bízta el magát. 2000. október 14-én ezt írta naplójába: „… napok óta azon gondolkozom, hogy hosszú életemnek volt-e értelme, volt-e haszna. Az alapot mindenesetre Ohmüllner Márton plébános és a cserkészet adta meg. Nekik köszönhetem, hogy a legnehezebb körülmények között is ember tudtam maradni. Bár sokszor megvádoltak, elárultak, megaláztak, mégis képes voltam nekik megbocsátani. Igaz, elfelejteni nem tudtam. …Én csak közepes tehetséget kaptam, nem teremtettem világrengető alkotásokat. De amire képességet és tehetséget kaptam, azt embertársaim javára alkottam. Csak a jövő fogja eldönteni, hogy használtam-e a tanítói, a könyvtárosi és a nemzetiségünkért küzdő tevékenységemmel.”

Tisztelt Gyászolók!

Mi, akik most itt állunk Miska bácsi koporsójánál, tudjuk a választ ezekre a kérdésekre. Tudjuk, hogy a Csonka – Rübl – Hidas – Fogarasy-féle nagy generáció utolsó tagját veszítettük most el. Tudjuk, hogy Miska bácsi vörösvári emberek százainak, ezreinek gazdagította az életét. Tudjuk, hogy Miska bácsi kérdéseire a válasz: „Igen, volt értelme!”

Kedves Miska bácsi!

Köszönjük munkádat, fáradságodat, küzdelmedet és tanításodat.

Isten veled, nyugodj békében!

Vissza az elejére

DR. FREISLEBEN ANDRÁS

orvos, önkormányzati képviselő

Dr. Hidas István családorvos búcsúbeszéde dr. Freisleben András temetésén

Kedves András barátom!

Kollégáid, barátaid, munkatársaid nevében búcsúzom Tőled.

A végzés után, kis kitérő után 1969 őszén érkeztél falunkba, s kezdtél dolgozni egy olyan területen, amely - mint kiderült - életed célja volt. A családorvosi hivatás volt életed célja, családi életed, aranyos feleséged, négy gyönyörű gyermeked mellett ezt úgy teljesítetted, hogy mellette sok más feladatot is hiánytalanul elláttál.

Hiszen évtizedeken át végezted a sorozó orvos felelősségteljes munkáját, képviselőként megpróbáltál olyan hozzáállást gyakorolni, olyan eredményeket elérni, amellyel nemcsak a város egészségügyi ellátásának javítását, de az egészségügyben dolgozók érdekeit is védeni lehet. S hogy emellett gyermekeid nevelésében is részt vállaltál, hogy szerető feleséged munkáját erődhöz, idődhöz viszonyítva mennyit segítetted, csak közvetlen baráti köröd vehette észre, tudhatta.

Kevesen tudták, hogy évek óta az egyetem családorvosi tanszékének oktató háziorvosa voltál, hogy hány szigorló orvost, szakorvosjelöltet készítettél fel hivatására, tanítottál meg emberekkel kapcsolatot teremteni, az alapellátás csínját-bínját elsajátítani sokszor kevés szóval, de jó példával.

Nekem nemcsak váltótársam voltál, akinek 30 év alatt egy rendelőben dolgozva rengeteget segítettél, minden hivatalos elfoglaltságom idején helyettesítettél, hanem igaz jó barátom is, akivel sok, nem szakmai problémáidat is megbeszélted.

A bánatot, melyet váratlan távozásod mindannyiunkat okozott, enyhítse a tudat: nem éltél hiába. Nemcsak betegeid érzik úgy, hanem gyermekeid, unokáid is életed folytatását jelentik.

Nem hittem, hogy Tőled is nekem kell búcsút vennem, hiszen eddig már hét idősebb háziorvos kollégámat búcsúztattam, de te sokkal fiatalabb voltál, mégis a Te földi utad volt rövidebb, az enyém maradt a hosszabb, s nekem jutott osztályrészül, hogy emlékekből kötözzek koszorút számodra. Isten veled, Bandi, nyugodj békében!

(Vörösvári Újság, 2001. augusztus)

Vissza az elejére

GEIGER JAKAB

pap

Geiger Jakab

A januári újságban még arról számolhattunk be, hogy Geiger Jakab atyát 81. születésnapja alkalmából köszöntöttük. Július 6-án pedig utolsó útjára kísérték el őt hűséges hívei.

58 év papi élete alatt szeretetet árasztott híveire, az igét hirdette, vigasztalt, bátorított kicsinyeket és felnőtteket. Jellemezte őt a hűség a közösséghez, Istenhez, az egyházhoz, a hivatásához. Nehéz időket élt meg. Azért is volt nehezebb a papi élete, mint más papoké, mert születési anyanyelvénél fogva is több nehézség érte. De ő mindvégig hűséges maradt nyájához, egyházához, a Boldogságos Szűz Anyához. Örökre hálás volt Szakos Gyula püspöknek, hogy Csobánkára helyezte őt, ahol beteljesedhetett a Szűz Anya iránti szeretete. Biztosan sokan emlékeznek még rá, mily örömmel vezette ki a hívőket a csobánkai kegyhelyhez.

Halála nagy veszteség egyházközségünk számára. Azt mondják, hogy mindenki pótolható. Ő nem! Hiszen tán nincsen az egész egyházmegyében egyetlen olyan pap sem, aki oly hitelesen tudna őseink nyelvén hozzánk szólni, mint ahogy ezt ő tette. Áhítatos, szent szavakkal megfogalmazott szép, német nyelvű prédikációi a vasárnapi német misére járó hívek felejthetetlen emléke marad.

Súlyos betegsége decemberben kezdődött, de ő az utolsó pillanatig hatalmas erővel küzdött azért, hogy minket szolgáljon. Senki sem vette észre, milyen iszonyatos erőfeszítés volt számára egy szentmise vagy a gyóntatás. De ő csak annyit mondott: ,,Muszáj mennem!" Nagy akaraterővel harcolt a betegség ellen, ám Pünkösd vasárnapján megbékélt, és elfogadta azt, hogy hazahívja őt az Úr. A Pünkösd vasárnapi misét szánta utolsó miséjének. Talán többen is emlékeznek még rá, hogy ezen a misén prédikációja alatt kis időre megállt - rosszul lett. Ettől a naptól kezdve tudatosan készült a halálra, elcsendesedett, befelé fordult. Sokat szenvedett, de nagyon fegyelmezetten járta végig azt az utat, amelyet Isten rendelt neki.

Geiger atya több mint öt évig élt Vörösváron. Hálás volt Boros Zoltán plébánosnak, hogy idehívta, amikor Csobánkáról nyugalomba vonult, és a plébániára mint nyugdíjas lakót befogadta, ellátva őt az élethez szükséges minden jóval. Hálás volt Fetter Terézia Blandina OSB nővérnek, hogy betegsége nehéz ideje alatt mellette állt. Hálás volt a híveknek szeretetükért. Áldotta a Mindenhatót életéért és azért, hogy pap lehetett.

Pilisvörösvár Páty és Csobánka mellett élete legkedvesebb állomásai közé tartozott. Szeretett itt élni, szolgálni, szerette a vörösváriakat. Ezért is kérte, hogy nálunk temessék el – bízva abban, hogy azok, akik ismerték, szerették, majd megállnak a sírjánál, és elmondanak érte egy imát. A hívek szolgálata volt a mindene. Életét áldozta a hívekért, már pappá szentelésekor értük imádkozott: ,,Szent Atyám! tartsd meg őket a Te nevedben, kiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi." (Ján 17, 11) ,,De nem csupán őérettük könyörgök, hanem azokért is, kik az ő szavaik által hinni fognak Énbennem.." (Ján, 17,20)

Tűrésével, csendes szelídségével példát mutatott. Kissé zárkózott egyéniségnek látszott, de lelkében ott élt a hűséges, meleg szeretet. Ugyanakkor ő maga is nagyon vágyódott a szeretetre, a kedves szavakra. Őszintén tudott örülni az apró figyelmességeknek, dicséreteknek.

Lelkipásztori munkájában szerény, kedves, nagy tudású, tevékeny, tekintélyt parancsoló személyisége példaképpé vált a hívek körében. Több nyelven beszélt, könyveket fordított. Német imakönyvünk egyházi lektoraként más által nem pótolható munkát végzett. Öt évig vezette Vörösváron a bencés közösséget is. Humoráról, sváb vicceiről csak azok tudnak mesélni, akik valóban közel álltak hozzá.

Egy beszélgetésünk során elmondta, hogy mennyire szerette, ha a nép teljes szívéből énekelte a német énekeket ,,úgy, hogy a templom ablakai beleremegnek". Különösen kedves volt számára a ,,Hier liegt vor deiner Majestät" című ének.

,,Ilyen szép német misénk már sohasem lesz"- mondták a hívők a szomorú hír hallatán. Hűséges ministránsai pedig csak ennyit fűztek hozzá: ,,Ha nincs a Geiger atya, én nem ministrálok." Többen nem csak egy lelki vezetőt, hanem egy igaz barátot veszítettek el személyében.

Kedves Geiger atya, köszönet a szavaidért, a hűségedért!

Es strömte reicher Segen
Durch ihn auf uns herab;
Treu ging er auf den Wegen
Des Glaubens bis ins Grab.
Er lebte nicht vergebens,
Er lebte seiner Pflicht -
O schenke, Herr des Lebens,
Ihm nun das ew'ge Licht!

Sax Ibolya

(Vörösvári Újság, 2001. július)

Vissza az elejére

HIDAS GYÖRGY

tanító, honismereti kutató
Pilisvörösvár Város Díszpolgára

Labbant Lajos plébános gyászbeszéde Hidas György temetésén

Hidas György hittestvérünk temetésén nyugodtan és biztonsággal mondhatjuk, hogy ő azok közé tartozott, akik az evangélium szerint ismerték az Urat, mert hiszen gyermekkorától kezdve Jézus földön zarándokló népének tagjaként járta a maga életútját. Nyolc évtizeddel ezelőtt született. Életének évei tehát számosak. Gyermekkorában olyan világban élt, mely a keresztény hagyományokból táplálkozva nevelt az életre, készített elő az ifjúság útkeresésére és a felnőtt kor tudatos életvitelére. Testvérünk szívesen magába fogadta az evangéliumi gondolkodás igazságait, ezek fényénél találta meg a maga sajátságos életútját. Élete java korában volt már, amikor én találkozhattam vele,. Úgy találtam, hogy mély hitből fakad minden szava, amit kimond, és minden munkája, amit magára vállal és el is végez. Megtapasztaltam, hogy szerette a templomot, ott jól érezte magát. Istent, az Atyát mindenben és mindennel dicsőíteni akarta.

Testvérein. Templomunk harangja, amely hírül adja egy-egy embertestvérünk halálát, mindig ugyanúgy szól. Hangja mindig egyformán terjed a falu házai felett, hogy belopakodjék az ajtókon, az ablakokon át az emberi szívekbe. A mi kedves Gyuri bácsink életének végét ez a harang számomra erőteljesebben, szívfájdítóbban, az emberi szív mélyéről fakadó, sajnálkozást kiváltó erővel hirdette. Egy igaz ember halálát kellett tudomásul vennünk. Az ő igaz emberségéhez nem fér kétség. Ő a hegyre épített város, a tartóra helyezett gyertya, hogy világítson azoknak, akik a szobában vannak. Őt nézni kellett, ő fénylett és világított mindnyájunknak. Élete tiszteletet váltott ki mindenkiben. Jószívű tanítója, nevelője volt a gyermekeknek, segítője az ifjaknak, barátja a felnőtteknek, tisztelője az idős embernek. Amit így adott, amit egyénisége sugárzott, azt felfogták az emberek, és életté vált bennük. Hidas György barátunk községünk első embere volt évtizedeken keresztül, akkor is, ha pozíciója nem ilyennek tűnt, s a honoráriumot is elfeledték kiutalni. A falu éltető lelke volt. A belőle sugárzó szellem teremtette meg azokat a közösségeket, amelyek a ma a kultúrát jelentik, terjesztik. Szavakban kifejezhetetlen hála és tisztelet jár Gyuri bácsinak sok évtizedes lelkes, fáradtságot nem ismerő munkásságáért. Ő szerette a falu népét és hagyományait. Istentől kapott tehetségével őrzője és továbbadója volt azoknak az értékeknek, melyek életünket gazdagítják, a jóra és a szép szeretetére nevelnek.

A temetésen hálálkodjunk Isten atyánknak a kegyelmi adományokért, amelyek György testvérünket formálták, alakították. Ő mint igaz krisztushívő, mint igaz hitből élő ember állt előttünk földi életének közel nyolc évtizedében. A magas kor azonban szükségszerűen magával hozza a szervezet elhasználódását, ami sok-sok szenvedésnek forrása. Nincs hatalmunk arra, hogy kitérjünk, hogy félreálljunk. Vállalnunk kell mindazt, ami elkövetkezik. György testvérünknek is része volt nehéz hónapokban. Szenvedett, érezte a test-lélek ember fájdalmait, szenvedtek vele a családtagok, a barátok, az ismerősök. Emberi életút ez. De aki Jézus keresztjére nézve alázattal és bizakodva tudja a nehézségeket elviselni, az Jézus útján jár, az Jézussal szenved, és így belekapcsolódik a megváltás üdvösséget hozó nagy eseménysorozatába. Ennek folytatódása az a boldogság, hogy Jézus közelében talál megnyugvást, és része lesz abban a dicsőségben, amely csak Jézusé, s azoké, akik visszavonhatatlanul neki adták magukat.

György testvérünkben megvolt a szeretet Jézus iránt, általa a mennyei Atya iránt. Ez a szeretet teljesedik ki benne, amikor földi zarándokútját befejezve Isten országába lépett.

(Pilisvörösvár Ma, 1992. február)

Nekrolog

Abschied von Georg Hidas-Herbst

Von einem ehrenwerten Menschen wollen wir heute Abschied nehmen. Georg Hidas-Herbst gab uns allen das beste Beispiel, wie man leben soll, wie wir die kurze Zeit, die wir von Gott bekommen haben, verwenden, benützen sollen.

Er hat uns den richtigen Weg gezeigt, welchen wir betreten und auf welchem wir gehen sollen, dass wir am Ende des Lebens sagen konnen:

Ich habe „den guten Kampf gekämpft,

den Weg durchgelaufen,

den Glauben behalten.”

An einem Grab zu stehen, bedeutet immer etwas Trauriges und Schmerzhaftes. Besonders dann, wenn man sich von einem Vater, Grossvater, Bruder, Verwandten und von einem guten Freund verabschiedet.

Unser „Gyuri bácsi” arbeitete in seinem ganzen Leben für seine Familie und für die ganze Gemeinde. Schon als junger Lehrer leitete er die Pfadfindergruppe der Grundschule. Viele hunderte und tausende Schulkinder erzog und unterrichtete er in Heiligenkreuz, in Sanktiwan und in Werischwar. In den Herzen vieler Kinder Pflanzte er die Liebe zur Musik. Er sammelte fleissig die Volkslieder der Gemeinde und liess davon ein kleines Volksliederheft erscheinen. Sein Leben war eine brennende Kerze. Das Licht der Kerze flackerte über sein ganzes Leben wie ein Leuchtturm am Meeresufer. Er war zu allen Menschen freundlich und gutherzig. Ich glaube, dass ihn alle Werischwarer ins Herz geschlossen haben und ihn nie vergessen werden. Wir beten für ihn, dass er unseren Erschöpfer von Angesicht zu Angesicht sehen und das ihm das ewige Licht leuchten soll.

Amen!

Michael Fogarasy-Fetter

Vissza az elejére

JÁKI ATTILA

vállalkozó, önkormányzati képviselő

Botzheim István polgármester gyászbeszéde Jáki Attila temetésén

Tisztelt gyászoló család,

Tisztelt egybegyűltek!

Az a szomorú kötelességem, hogy Pilisvörösvár képviselő-testületének volt tagját, Jáki Attilát, a város és önkormányzata nevében utolsó útjára elkísérjem, és ravatalánál elbúcsúztassam.

„Meggyőződésem, hogy jóindulatú összefogással, hittel és lelkiismerettel… lehetőséget tudunk teremteni egy jobb környezet és közérzet biztosítására.”

Ezek Attila szavai, melyeket egy választási kiadványából idéztem. Ezek olyan célok, melyekkel a helyi politikai életben mindenki egyet kell hogy értsen függetlenül attól, milyen pártállású, és milyen oldalon, ill. színekben indul a választásokon. Én is egyetértek vele, bár csak rövid ideig volt alkalmam vele együtt dolgozni a képviselő-testületben.

Jáki Attila alakját felidézve kire emlékezhet a vörösvári polgár?

Generációk sora tartja jó emlékezetében nagyapját, szüleit, akik pedagógusként, iskolaigazgatóként szolgálták a település oktatásügyét.

Attila értelmiségi pályát választva előbb gépészmérnöki, majd villamosmérnöki diplomával a zsebében, ifjú mérnökként külföldön szerzett gyakorlatot, és vélhetően növelte a magyar műszaki szakemberek hírnevét.

Vállalkozói bátorságát mutatja a tény, hogy amint a politikai és gazdasági környezet ezt lehetővé tette, azonnal itt, Pilisvörösváron fogott vállalkozásba. Ennek névválasztása és működése városunk hírnevét öregbíti.

De emlékezhetünk Attilára mint az idősebb beszélgetőtársra a fehér asztalnál is. Mások viszont a focisták szponzoraként tartják meg őt emlékezetükben.

Hogy hányféle gondja, életét nehezítő pillanata volt, megtartotta magában, és most, korai halálával már elvitte sírjába is.

Mi emlékezzünk a település szolgálatában eltöltött idejére, és ezt az emlékezetet megtartva búcsúzzunk.

Béke veled, Attila!

Vissza az elejére

KAPITÁNY GYÖRGYNÉ

tanítónő, iskolaigazgató

In memoriam Kapitány Györgyné

Sorsod kapuja itt a földön – kedves Ida – becsukódott, és nekünk nehéz elviselni a bennünk szunnyadó és fel-feltörő érzelmeket, még akkor is, ha az idő szemünk láttára őrölte lassan, elkerülhetetlenül a megfáradt testedet. Hiába volt a benned élő erős vágy és akarat az élet igenlésére, a halál volt erősebb és elragadott családodtól, barátaidtól, tőlünk…

Egy gazdag életút szakadt meg, s mi tisztelettel meghajtjuk fejünket a pedagógus és az édesanya előtt.

Nevelői munkád csaknem teljesen Pilisvörösvárhoz kötött, ehhez a sváb és magyar nyelvet beszélő emberek által lakott faluhoz, amelyben – megkülönböztetés nélkül – oktattad, nevelted a kicsinyeket hazájuk, népük, anyanyelvük szeretetére. És azt is tudnunk kell, hogy mindig befogadva az újat, sikerült munkásságodat művészi fokon végezned. Ezért becsültek pályatársaid, a szülők, tanítványok százai és százai, akik szívükbe zártak, és most már emléked bennük él tovább.

Mindig csodáltuk, de ma már tudjuk is, hogy hited, vallásod, az iskolában végzett szép és eredményes munkád adták vissza újra hitedet az emberekben, és vezettek át a nehézségeken. Egyszerűnek látszik életedből felvillantani egy keveset, pedig mi tudjuk, hogy mennyi szép és jó, de mennyi keserűség is húzódik mögöttük. Igaz, mindnyájunk sorsa ez, a természet örök rendje szerint.

Az elmúlt évtizedekből emlékek villannak. A fellobbanó fény erényt és hibát is mutat, feszültséget és nyugalmat, ragyogást és árnyékot, vihart és szelíd napokat. Mindnyájan ilyenek vagyunk, mert embernek születtünk!

Kedves Ida! Szellemed itt él és közöttünk marad, hiszen példáddal bennünket is tanítottál szeretni pályánkat, a ránk bízott gyermekeket. Becsüljük azt az olthatatlan lángot, mely benned lobogott, tiszteljük a végsőkig feszített akaratot és elszántságot, mellyel a pilisvörösvári, de a magyar oktatásügyet is szolgáltad.

Nevelői szíved tiszta hangját így véljük hallani:

„Nem akarok eltűnni nyomtalan,

tudom, hogy ennek ára van,

megyek a szüntelen-újuló jégzengésben,

az elszántság súlyos szerzetes-öltönyében,

összeszorított foggal,

végzetesen egyedül…”

És hallgatjuk tovább nevelőszíved nemes viharzását:

„Nem akarok eltűnni nyomtalan,

ahogy a nyári ég csillaga lesuhan

ezért vállalom a tibeti csúcsok

roppant szomorúságát…”

Majd később:

„Értelmesen pusztítom az életem s megcsókol

majd szívemnek két nagy rokona:

az Időtlen és a Végtelen.”

És te, Ida, valóban értelmesen pusztítottad életedet, és ezért nem tűnsz el nyomtalan.

Ezért volt érdemes élned, és vállalnod a sors kezéből a jót és rosszat, a szépet és a csúnyát egyaránt. És ezért lettél pedagógus! Mert annak lenni: hivatás, áldozatvállalás a megértés és az értetlenség őrlő kövei között.

Amikor búcsút veszünk tőled, lázas gondolatok feszítik a mi lelkünket is, hogy számolva saját életünkkel, próbáljunk meg mi is úgy élni, hogy értelmesen pusztuljunk majd el.

Nyugodjál békében hited szerint új otthonodban, a pilisvörösvári temetőkertben. Isten veled.

Csonka József

(Új Pilisvörösvár Ma, 1992. május)

Vissza az elejére

MARGITTAI JÓZSEFNÉ

tanítónő

Elbúcsúztunk

Margittai Józsefné, Márta nénitől, aki a pilisvörösvári református egyházközség alapító lelkészének özvegye, vasdiplomás pedagógus volt. 93 éves korában fejezte be földi pályafutását.

Gyermekei és tanítványai, akiket a vörösvári Templom téri iskolában tanított, jól ismerték szelíd jóságát, közvetlenségét. Mi, akik később kerültünk közelébe, elbeszélésekből hallottunk az újpesti gyermekkoráról, a kecskeméti tanítóképzőben eltöltött évekről. A második világháború ideje alatt ismerkedett meg leendő férjével, a Nagyvárad melletti Margittán. A Nagyszalontáról hazajáró hitoktató lelkésszel a fiatal tanítónő házasságot kötött. A háború viszontagságai között sodródva visszakerültek az anyaországba. Első gyermekük születése után férje megbízást kapott a Piliskörnyéki Református Missziói Egyház megszervezésére.

1946-tól összefogta Üröm, Pilisborosjenő, Solymár, Pilisszentiván, Pilisszántó kicsiny gyülekezeteit, az utóbbi kettőt Pilisvörösvár központtal. Nyáron kerékpárral, télidőben gyakran sítalpon járta a lelkész körzetének településeit. Felesége családanyai tiszte mellett sokszor helyettesítette őt bibliaórákon, esetenként istentiszteleteken. Időközben további négy gyermekkel áldotta meg őket Isten. Öt gyermekes édesanyaként hűséggel látta el pedagógusi teendőit is, – amit mindig hivatásának tartott. Férje hirtelen halála után özvegységét 34 éven át hordozta.

Isten addig éltette őt – amit imádságában is kért –, amíg el tudta látni magát, családtagjainak meleg, szeretetteljes közreműködésével. Derűs, békés öregségben teltek napjai. Pár éve még rendszeresen úszott a kertjük alatt lévő tóban. Szeretetével mindig biztatta, fohászában hordozta szeretteit és lelki testvéreit. Bensőséges hangulatú bibliaórákon voltunk együtt vele, kedves énekét sosem feledve: „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van…”

Egész életéből ránk maradt a követendő példa: hogyan kell tartalmas élet végén szépen megöregedni és méltósággal eltávozni. Egyik gyermeke idézte neki utolsó perceiben a 94. Zsoltár 19. versét: „Ha megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet.” Gyermeke kezét fogva és Isten békességében megnyugodva távozott el közülünk.

Október 19-én a vörösvári temetőben öt gyermeke, tíz unokája, hat dédunokája, vér szerinti és lélek szerinti szeretteinek százai búcsúztak tőle.

Pánczél Tivadar
ny. református lelkipásztor

Vissza az elejére

MARLOK ISTVÁN

apátplébános, honismereti kutató
Pilisvörösvár Város Díszpolgára

Grószné Krupp Erzsébet polgármester búcsúbeszéde Marlok István apátplébános temetésén

Tisztelt Gyászoló Család!

Éppen egy évvel ezelőtt, 1994. november 7-én búcsúztattuk Labbant Lajos esperes plébános urat, aki 1994-ben lett községünk díszpolgára.

Most itt állunk ismét megrendülve, és Marlok István apátplébános úrtól veszünk végső búcsút, akit 1993-ban a lakosság szolgálatában kiemelkedően eredményes, önzetlen, áldozatos és maradandó munkájáért Pilisvörösvár Nagyközség Díszpolgára címmel tüntettek ki.

Marlok István 1947-től volt a község plébánosa, 1987-ben, röviddel aranymiséje után vonult nyugdíjba.

Lelkipásztori hivatása mellett az egész vidéket érintő helytörténeti kutatómunkát folytatott.

A hazai németség eredetének kutatásával, ősi német családfák felállításával, a község múltjának megismertetésével elévülhetetlen érdemeket szerzett.

Azokban a nehéz években, amikor a nemzetiségi anyanyelv használata nem volt kívánatos, Marlok István apátplébános úr német nagymisét tartott, és életben tartotta a nyelvet és a hitet.

Ő volt az az ember, aki a vörösváriakat a bölcsőtől a koporsóig kísérte. A szenteltvíztől az utolsó kenetig kísérte az életünket, tanította a gyermekeinknek a hittant, barackot nyomott a fejükre és focizott a fiúkkal.

A község polgármestereként a község nevében búcsúzom Marlok István apátplébános úrtól, aki bár eltávozott közülünk, életével, munkásságával úgy távozott, hogy örökre itt hagyta lába nyomát.

Nyugodjék békében!

(Vörösvári Újság, 1995. december)

Vissza az elejére

NÉMETH JÁNOS

zenetanár

Grószné Krupp Erzsébet polgármester gyászbeszéde Németh János temetésén 2005. június 29-én az Óbudai Temetőben

Németh Jánost 1963 szeptemberében ismertük meg Pilisvörösváron. Akkor kezdett foglalkozni a rézfúvós hangszerek iránt érdeklődő gyerekekkel. Munkájára a magas szakmai tudás, kitartás és hivatástudat volt jellemző. A Zeneiskolában még nyugdíjasként is betegségének észleléséig folytatta az elkezdett munkát.

40 tanévet dolgozott a pilisvörösvári zeneiskolában. Ez idő alatt számtalan növendékével ismertette meg a fúvós hangszerek alapismereteit, olyannyira, hogy sok volt növendéke élethivatásul is választotta a zenei pályát.

Németh János az a pedagógus volt, akinek nemcsak hivatása volt a tanítás, hanem életcélja is. Lelkiismeretes, odaadó munkájának köszönhetően nem csak tanította, hanem nevelte is a rábízott gyerekeket. Ezért az évek múlásával kivívta, a szülök gyerekek, pályatársak és a település vezetőinek szeretetét és elismerését. ő lett Pilisvörösvár „János bácsija”, akiről mindenki csak az elismerés és tisztelet hangján tudott és tud szólni. Pontos és lelkiismeretes munkavégzését példaként lehet a fiatalok elé állítani. Pályakezdő fiatal tanártársainak sokat segített a beilleszkedésben, a szakma elsajátításában. Munkáját végig a fiatalos tenni akarás, az újítás jellemezte.

Munkája elismeréseként 2003 tavaszán Arany Katedra díjat kapott. A városban az oktatás, nevelés terén végzett kiemelkedően eredményes, áldozatos, önzetlen és maradandó munkájáért 2003. októberében Pilisvörösvárért Emlékéremmel jutalmazták.

Kedves János bácsi! Ma már minden bizonnyal valamelyik égi zeneiskolában folytatod a munkát, tán az angyalokat tanítod trombitálni, nehogy a feltámadáskor valamelyikük hamis hangon jelezze a nagy napot.

Nyugodj békében, tanár úr! Nyugodj békében, János bácsi!

Vissza az elejére

OLÁH IMRE

tanár, címzetes iskolaigazgató

Balogh Sándor tiszteletes búcsúbeszéde Oláh Imre temetésén

Testvéreim, Oláh Imre olyan valaki volt, akit mindnyájan ismertünk, akit mindnyájan szerettünk. Aki nagy szegénységből emelkedett ki, de a saját mondása szerint: „Mindig a szerény mekényesi gyermek maradtam, aki voltam”. Mindig így mondogatta, magam is hallottam tőle többször. Édesapja juhász volt, a bárányok nagy értője, és büszkén mondta, hogy: „oda bizony nem járt állatorvos, mert édesapám mindent tudott, ami az állatokhoz szükséges”. Ez a valamikori juhász, ki tudja, a 40-es évek közepén, háborús években, hogy mikor, katonatiszti pályát álmodott az ő fiának, és amikor erről beszélgettek egyszer, az Imre fiú azt mondta, „édesapám én tanulni és tanítani szeretnék”. És megkezdődött az ő tanulmányainak ideje-sora.

Először a lakatosság felé lépett. Hűségére, meggondoltságára jellemző az az epizód, amit ő maga mondott el: 1956 őszén neki is minden csomagja neki is össze volt csomagolva. Szeretett főnökével, mesterével indultak volna neki többedmagukkal az útnak. És ő az autóbusz lépcsőjéről visszalépett és hosszan-hosszan hazagyalogolt. Odaállt édesanyja elé és azt mondta: „Édesanyám hazajöttem, hogy magát tovább bosszanthassam”. Saját bevallása szerint, vásott gyermek volt. Megadással és szomorúsággal mondogatta, hogy mily sok könnyet csalt édesanyja szemébe. De ez az édesanya nagyon szerette őt. Emlegette az akkori választ is, amely így szólt: „Megállj, megállj, te fiú!” De ez a szeretet összetartotta a családot, ez a szeretet emberséget, békességet, türelmet és kitartást adott neki. Ez az édesanya volt az, aki könyvet adott a fia kezébe, aki maga is olvasott volt, bár nem tanult, széles látókörrel biztatgatta a fiát, és a fiatal Imre ha könyvre, vagy újságra lelt, elvonult és órákig nem is lehetett találni.

Nos, így kezdődött valahogy. Az ő szerettei, testvérei többet tudnának erről mondani. Nekünk nincs módunk részletesebben emlékeznünk.

Azután valóban sokat tanult. Magyarországon és külföldön. Világot járt. Éveket töltött a Szovjetunióban. Kitűnő eredményű diplomával tért haza. Németül és oroszul anyanyelvi szinten beszélt. Ki-ki, aki hallhatta, meggyőződhetett erről. És ezt a tudását szerette volna minél többeknek továbbadni. Szeretett tanítani, magyarázni, mesélni. De szívesen beszélgetett az öreg, svábszoknyás asszonyokkal is. És biztatta őket, hogy nem kell keresni a német szavakat, ért ő svábul is. És megtanulta még a valamikori kitelepített sváb faluban maradt német szavakból és itt Vörösvárott azt az idiómát, amelyet már egyre kevesebben beszélnek.

Szívén hordozta mindazokat, akik körülvették őt. Legelsősorban családját, szeretteit, akik mellette voltak, annak idején, tudják, milyen gondossággal ápolta feleségét. Minden elvégzett a házban és a beteg körül. Hogy milyen odaadással, reménységgel járt a kórházba, amikor már reménytelen is volt az ő feleségének a helyzete. Szívén viselte egyetlen fiának életét és sorsát is. És sokszor előfordult, hogy a templomban azt mondta: „Jövő vasárnap nem leszek itt, mert betegség van Bicskén, mennem kell, hogy biztassam őket, hogy segítsek nekik, hogy ott legyek.

Talán, ha többet mondanánk, kevesebbet mondanánk. Még azonban néhány dolgot el kell mondanunk.

Saját tapasztalatom, sohasem fogom elfeledni: Tizenegynéhány esztendővel ezelőtt, csöngetett valaki a lelkészi hivatal, a parókia ajtajánál. A nevét sem tudtam. Úriember volt, gondosan öltözött és nehezen formálta a szavakat. De pontosan emlékszem néhány mondatára, amikor azt mondta: „Tiszteletes Úr, az elmúlt évtizedekben más eszme körvonzásában éltem. De szeretnék visszatérni és újra élni gyermekkorom világát, hitét, a zsoltárokat, a fehérre meszelt templomokat, és szeretnék ebbe a gyülekezetbe járni. Higgye el tiszteletes úr, minden vasárnap itt leszek”. Mint lelkipásztor, sajnos sok fogadkozást kell hallanom. És ez alkalommal is azt mondtam – magamban természetesen –, nagyon örülök, de lássuk meg. És Oláh Imre ott volt minden vasárnap a templomban attól kezdve. És énekelte a zsoltárokat, és imádkozott, és olvasta a bibliát, és segített, és egy idő után – így kell mondani, mert ez az igazság – ő lett a harangozónk. És mi pedig büszkék voltunk, hogy ilyen ember húzza a református harangot minden vasárnap háromnegyed 11-kor. És nem volt alacsony számára megfogni az ecsetet, ha a templomkerítést kellett festeni, ha csatornabekötéshez árkot kellett ásni, és folytathatnánk még.

De térjünk vissza az ige szavához, amely által talán jobban értjük, ki volt ő, mit tett vele, és mit tehet velünk is az Isten, ha reá bízzuk életünket.

Az ő látogatásának összefoglalása lehet ez: „Ímé arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmisség előtted. Mintegy lehelet, annyit ért minden ember, aki élhet. Árnyékként jár itt az ember. És bizony hiába vesződik, gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. Így hát mit várhatunk Uram? Egyedül Benned reménykedem”.

Ez a reménység volt az, amely újra munkálkodott a mi kedves Imre testvérünkben, barátunkban. Hihetjük, vallhatjuk, mondhatjuk, ő ugyan néma marad már, nem nyitja ki a száját tanításra, szólásra, kedélyes beszélgetésre, de az Isten munkálkodik. Munkálkodik az ő eddig elmondott szavai, cselekedetei által és munkálkodik bennünk is. És munkálkodott már akkor, amikor 2000 esztendővel ezelőtt megváltotta őt és munkálkodott akkor, amikor nékünk is e megváltás menekülését, reménységét, békességét kínálja.

Vissza az elejére

PELLER JÁNOS

tanácselnök

Grószné Krupp Erzsébet polgármester búcsúbeszéde Peller János temetésén 1997. július 19-én

Olyan személytől kell elköszönnünk, aki nemcsak a családjáért, hanem a közösségért is munkálkodó ember volt, aki mindig és minden helyzetben tudta a kötelességét. Az ő keze alatt nagyon sokat fejlődött a község. Elmondhatom, hogy ma működő intézményeink, melyek lehetővé tették várossá válásunkat, Peller János tanácselnöksége alatt kezdtek el működni, elindult valami, ami a jövőt jelentette. Megkezdte működését a zeneiskola és a központosított orvosi rendelő, felszámolták a Jancsi-telepet és a Dankó-telepet, elkezdődött a Szabadság utca megépítése, két új óvoda is épült. Az ivóvíz-társulat megalakulása lehetővé tette, hogy az egész községben vezetékes víz legyen. Az üdülőterület villanyhálózatot kapott. Megépült a szakorvosi rendelő és a kultúrház.

Pontosan egy tucat állami kitüntetése bizonyítja azt, hogy nemcsak a község lakói szerették és becsülték, de felettesei is elismerték tevékenységét. Jó lett volna, ha ott lehetett volna a várossá nyilvánítási ünnepségen, hiszen neki nagy része volt abban, hogy az unokái már városban élhetnek. Szomorúsággal tölt el, hogy mindez nem adatott meg neki, de vigasztaljon bennünket az, hogy:

Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dús élete kincsét, ámbár napja múl,

Hanem lezárva ami benne földi,

Egy éltető eszmévé finomul,

Mely fennmarad és nőttön nő tiszta fénye,

Amint időben, térben távozik,

Melyhez tekint fel az utód erénye:

óhajt, remél, hisz és imádkozik."

(Arany János)

Vissza az elejére

DR. RUBÁNYI ISTVÁN

ügyvéd

Szabó Péter gyászbeszéde dr. Rubányi István temetésén

Tisztelt Emlékező Gyülekezet,
Kedves Barátaim!

Emlékezni jöttünk, Rubányi István kollégánkra, a volt Metalimpexnél és a Bálintfy és Társai Ügyvédi Irodánál velünk dolgozó kollégánkra és barátunkra. Én csaknem 28 éve ismerem őt, ez annak az élettartamnak kb. fele, melyet számára az Úr megadott, 28 szép izgalmas és termékeny évet töltöttünk együtt és ezért ezekről az évekről fogok emlékezni.

De milyen élet is volt ez? Mi úgy ismertük meg őt és úgy szerettük meg őt, mint egy cselekvő, energiával, humorral teli fiút, aki az egyetemi évek után már egy nagy küzdelmet, egy hősi harcot megvívott és diadalmaskodott a mélység felett. Ezután a cselekvés, a termékeny munka, még több tanulás és tudatos építkezés következett. Elvégezte a Külkereskedelmi Főiskolát is, hogy gazdasági ismereteit javítsa, fejlesztette nyelvtudását, fél Európát beutazta, megismert rengeteg európai várost, ezekben képviselte vállalatát és ügyfeleit. Előfordult, hogy együttesen láttunk el feladatokat, mindig elmélyülten és komolyan fogta fel azt a feladatot, melyet teljesítenie kellett és lelkiismeretesen, pontosan hajtotta végre.

Teljes életet élt: volt benne munka, vitalitás, tanulás és sok humor. Én most humorérzékéről is mondanék pár szót. A humorérzék az élet egyik nagy ajándéka, amely lehet mások gyengeségének, esendőségének megmutatása is, sokszor hallunk ilyet. Pista humora azonban nem ilyen volt, hanem ő az élet és környezetünk sok furcsaságát, ellentmondását mutatta fel, és ebbe egy leheletnyi öngúnyt kevert – talán ez a humor legemberségesebb, legszelídebb fajtája. Számunkra talán az egyik legnagyobb ajándék az, amit e humor által tőle kaptunk. Ha csak ezt kaptuk volna, máris gazdagabbak lettünk volna általa. De kaptuk tőle a megjelenés és a viselkedés, a modor eleganciáját és azt, hogy mindenekfelett önmagunkkal szemben van elsősorban kötelezettségünk.

Van még egy tulajdonság, amelyet Önöknek, Nektek, kedves Barátaim meg kell említenem: ez a sajátos diszkréció, zárkózottság, amely őt olyan megbízhatóvá, kiszámíthatóvá, komollyá tette, ez a megbízhatóság minden szakmai és magánkapcsolatát megnemesítette.

Áll itt egy kereszt Pilisvörösváron, mely minket keresztény gyökereinkre, Krisztus szenvedéseire emlékeztet – ezt Pista egyik elődje állította. Nemrégen említette, hogy ezt a keresztet kijavíttatta és így megerősítette ősei hitét. Tudom, hogy a jövőben lesz utam, mely e kereszthez elvezet. Az útról, melynek most tanúi vagyunk egy Kosztolányi-versrészlet jut eszembe:

„Egy szürke honba tér a föld fia:
Nézzétek – ez a nagy tragédia,
A legsötétebb, a mindennapos,
A szürke életnek komédiája -
Tekintsetek kacagva, sírva rája!”

Így őrzünk meg, Pista, finom eleganciáddal, humoroddal, komoly zárkózottságoddal – nem kell nekünk fényképet kirakni irodánkba, benne leszel napjainkban – így búcsúzunk Tőled. Nyugodj békében!

(Vörösvári Újság, 2004. október)

Vissza az elejére

DR. RÜBL JÁNOS

tanár

In memoriam dr. Rübl János

A nagy emberi teljesítmények, alkotások, életművek tiszteletet, megbecsülést érdemelnek. Sokszorosan így van ez, ha céljuk mindenkor a közösség szolgálata. Az egyéni vágyak, hajtóerők, ambíciók gyakran önzővé s boldogtalanná teszik az embert; aki bölcs alázattal, s legjobb tudása szerint a közösség érdekében cselekszik, valódi boldogságot nyer: olyan sugárzó tiszteletet, amely nemzedékeken átívelve is megőrzi az egyén tetteit, szavait, hírnevét.

A közösség szigorú ítész, csak makulátlan jellemű emberek lehetnek kiválasztottjai, olyanok, akikre felnézhet, akik példaképeikké válhatnak, akikhez mindenkor igazodni merhet.
Ilyenek a mi közösségünk, kisvárosunk, Pilisvörösvár díszpolgárai. Az ő emberi teljesítményük a mi gazdagságunk.

Őket el nem múlóan tiszteljük és szeretjük, ők a mi közösségünk eleje:

Berencsváry Gyuláné, Fogarasy-Fetter Mihály, Hidas György, Jáki Lajos, Marlok István, Labbant Lajos, dr. Bernd Rieder, Csonka József, Mirk Józsefné, Manhertz Józsefné és az életművét most végleg lezáró dr. Rübl János.

Dr. Rübl János 2001-ben lett városunk díszpolgára, azon kevesek közé tartozott, aki még életében kapta meg e kitüntető címet. Egész életével, munkásságával, pedagógiai tevékenységével a közösséget szolgálta. Sok-sok nemzedéknek volt tanára, tanítója.

Élete példa, senki máshoz nem fogható személyisége legenda.

Városunk önkormányzata és minden polgára nevében fejet hajtok előtte.

Grószné Krupp Erzsébet
polgármester

Fában, fűben, kőben

– Tanár úr?… Ön az, tanár úr?…

– Én vagyok, fiam. Hát persze, hogy én vagyok… De ha jól emlékszem, tegeződünk…

– Igen, de… Ön, azaz Te… már nem…

– Arra gondolsz, fiam, hogy én már meghaltam?

– …

– Ez nem igaz. A test elgyöngülhet, porba hullhat, de a szellem erős és halhatatlan. Arkhimédész meghalt? Leonardo meghalt? Einstein meghalt? Dehogy haltak! A mindenség részei már ők, fában, fűben, kőben, a csillagokban élnek tovább, s bennetek is, fiam. A szellemük ott van veletek, magatokban, amíg emlékeztek rájuk, élnek ők is…

– …

– Tessék? Szóltál, fiam? Kérlek, beszélj hangosabban, tudod, a csillagok nagyon leárnyékolják a hangodat…

– De hát mégis… honnan beszélsz, tanár úr?

– Hm. Fáj, hogy ezt kell mondanom, de butákat kérdezel. Itt már nincs ideát és odaát. Nincs honnan és hová. Tér és idő. Fény és árnyék. S nincsenek kérdések sem. Mert minden válasz eleve megadatik. Tudod, nekem mint tudósnak ez kicsit bosszantó is: hogy már nem lehetek kíváncsi, hogy nincs több felfedezés, rácsodálkozás, csak az eleve tudás.

– A válaszokhoz kell megszerkeszteni a kérdéseket?

– Valahogy úgy, fiam...

– Tudod, tanár úr, a temetésed után két nappal kimentem a sírodhoz, s leültem előtte a kis padocskára. Még soha nem csináltam ilyet… Nézegettem a koszorúkat, szalagokat, amiket időnként meg-meglibbentett a Pilisek felől fújó szeptemberi szél, betűzgettem a feliratokat, és egyáltalán nem voltam szomorú, mert úgy éreztem, hogy gazdagabb vagyok azáltal, hogy ott ülök…

– Ugyan, fiam. Csak ne üldögélj te a síromnál, jobban szeretném, ha inkább a világ csodáival, titkaival foglalkoznál. Már nincs sok idő. Félek, hogy az ember, mielőtt megismerhetné, elpusztítja a természetet.

– De, ugye, tanár úr, Te már erre is tudod a választ, csak az én kedvemért aggódsz...

– Kezdjük lassan érteni egymást, fiam...

– Akkor áruld el, kérlek, a megoldást vagy a végzetet.

– Nem tehetem, Istenre tartozó dolgok ezek... „Küzdj, és bízva bízzál!”, jobbat én sem mondhatok... De, most már megyek, egy exobolygóval van randevúm, Isten megáldjon, fiam. Aztán ne hanyagold el a tanulmányaidat!

– Máskor is eljössz, tanár úr?

– Örökkön eljövök, mert el sosem mentem.

Fogarasy Attila

(Vörösvári Újság, 2004. szeptember)

Vissza az elejére

DR. RÜBL JÁNOSNÉ, SZÜL. VERBAY MAGDOLNA

tanítónő

Köszönöm a csodákat!

Dr. Rübl Jánosné, szül. Verbay Magdolna (1916-1998.) halálára

35 évvel ezelőtt egy őszi délelőtt az iskolában Magdi néni a térdére ültetett, s miközben az I. a osztály jóindulatú vigyorgással asszisztált az eseményhez – megtanította nekem az „r” hangot. „Répa, retek, mogyoró...” – kezdte türelmes szigorral, s én folytattam a magam módján: „…kován veggel vitkán…” De ő végtelen szeretettel és türelemmel addig-addig mondogatta nekem a jól ismert mondókát, hogy magam is megdöbbentem, hogy mire ismét a padba ültetett, már én is vidáman pergettem nyelvemmel azokat a fránya pergőhangokat: „…rikkant a rigó.”

Ez csak egy volt a mindennapi kis csodák közül, amiket ő idézett elő. Végtelenül tiszteltük őt ezért. Őt, aki megtanított minket a betűvetésre, az olvasásra, a számolásra, megannyi csodás dologra, amelyek nélkül ma nem lennénk azok,, akik vagyunk.

Ha jóságos szemében néztünk, titkok igézete tárult elénk, és mindnyájan azon igyekeztünk, hogy mi is e titkok birtokába jussunk, hogy megismerjük a világot, a természetet, embertársainkat, hogy egyre több és több tudást szívjuk magunkba, hogy egyre ügyesebbek, okosabbak legyünk, hogy Magdi néni megcirógathassa az arcunkat, és megdicsérhessen: „Jól van, kisfiam, látom, te még sokra viszed az életben.”

Magdi néni most elment közülünk, már soha többé nem simogathat meg minket szavaival, jóságos tekintetével, szeretetteljes mosolyával, soha többé nem feddhet meg minket szemöldöke apró rándításával.

De nem ment messzire, csak ide a csillagok közé, onnan néz le ránk, s talán nem mindig érti, hogy mi, akik annyi csodát tanultunk tőle, miért érezzük nap mint nap szűknek e csodákkal teli világot, s miért vagyunk rosszkedvűek.

S ha van mennyország, Magdi néni most sem unatkozik, térdére ülteti a csöpp angyalokat, olyanokat, mint akik Raffaello madonna-képein néznek huncut-ártatlan képpel ránk, és együtt pergeti velük az „r” hangokat.

Szeretet, szerelem, öröm, remény…szavak, amiket Magdi néni nélkül tán még ma sem tudnék kimondani rendesen. Ahogy azt sem, hogy ember és magyar vagyok…

De azt sem, hogy sírás, sírhant, koporsó… Szavak, amik szintén fontosak, mert az elmúlásra utalva arra intenek, hogy tartalmat, értelmet adjak mindennapjaimnak.

Magdi néni két évig tanított engem, életem két olyan évében, amikor talán a legfogékonyabb voltam arra, hogy a világot magamba fogadjam. Ő értett ahhoz, hogy ez valóban megtörténjen. Ez volt a mestersége, és még valami: az emberség. Amit tőle kaptam, azt soha felmérni, számba venni és meghálálni nem tudtam, és most már nem is fogom tudni…

De ő olyan nagyszerű volt, hogy ezt talán el sem várta. Ő adni tudott: egész életében mást sem csinált, önzetlenül, természetesen, bölcsen. 41 éves öreg diákjaként most már én is tudom, hogy ez a legnagyobb csoda a világon.

Kedves Magdi néni!

A temetésedre nem mentem el. Nem volt hozzá bátorságom. De ha van még egyetlenegy eldugott, rejtett dimenzió a világegyetemben, ahová eljut a hangom, üzenem neked – sok száz tanítványod nevében is:

Köszönöm mindazt a sok szépet és jót, amit tőled kaptam!

Köszönöm a csodákat!

Fogarasy Attila

(Vörösvári Újság, 1998. augusztus)

Vissza az elejére

SEBŐK DEZSŐ

tanár, iskolaigazgató

Breierné Kalmár Éva iskolaigazgató búcsúbeszéde Sebők Dezső temetésén

Kedves Dezső!

Szomorú szívvel fogadtuk a hírt, hogy alig néhány hetes testi-lelki csatározás után végeztetett be a sors. A sors, amely a fáma szerint mindannyiunk számára megírattatott, a sors, mely nem adott újabb esélyt.

A búcsú pedig kimondhatatlanul fájó. Hangtalan szavak ülnek torkunkban, könnyekbe burkolva, melyet a gyász hatalma tart fogságában.

Nehéz megszólalni. Elköszönni jöttem.

Elköszönni azok nevében, akik tanítványaid, kollegáid voltak, a város nevében, ahol hosszú évtizedeken át éltél.

Reményik Sándor sorai jutnak eszembe:

„Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.

…….Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja…….”

Igen, mi, akik itt állunk most körülötted, már megint búcsúzunk!

Búcsúzunk a Tanártól, aki a pedagógus hivatás minden tudományával felvértezve nevelte és oktatta diákjait, aki a szakma minden fortélyát ismerve nyerte meg tanítványait a matematika és a fizika tudományának, akinek következetessége, szigora rendkívüli humánummal párosulva valódi tekintélyt és tiszteletet vívott ki a gyermekek és szülők körében.

Búcsúzunk a Kollegától és Igazgatótól, aki példaértékű szakértelemmel, felelősségtudattal vezette tantestületét, akinek semmi sem kerülte el figyelmét, mert nagyon jól ismerte kollégáit. Ha kellett korrekt bírálatokkal, szakmai tanácsokkal, ha kellett barátságos emberi szóval segítette őket mindennapi munkájukban. Támogatta az újító pedagógusokat, egyengette a pályakezdő kollegák kezdeti lépéseit.

Búcsúzunk az Embertől, aki életével mutatta a példát, akit érzékeny és visszafogott embernek ismertünk, de szívesen anekdotázott, szerette a társaságot, a jókedvet. Idejét szívesen töltötte baráti körében, híresen jó házigazda volt.

Szavakban, gondolatokban, érzésekben, s bárhogyan nehéz kifejezni, ami most a virágok és az örökmécsesek között legbelső énünkben lakozik.

Emlékeinkben megőrizzük a felejthetetlen egyéniséget, a mosolygós, mindig barátságos arcot, és azt a képet, amelyet Lukács Márta Gyertya című verse helyettem megfogalmaz:

„Egyenesen, szilárdan áll,

Fénylő szemmel fölfelé néz,

Önzetlenül ég, melegít,

A sötétnek nincs itt helye,

Hiszen, mint az igaz ember,

Ő is fényre van teremtve.

Olykor küzd az áramlattal,

És titokban sír talán,

Aztán ismét bíztat, hitre

Serkent, szinte megnő lángja,

Hogy rohamosan csökken, fogy,

Sőt csonkig ég, nem is bánja.

Küldetését befejezte:

Ő eltűnt, s csak azért égett,

Hogy a kereső szívébe

Fényt vigyen és melegséget.”

Tisztelt Gyászolók!

Azért jöttünk össze, hogy Dezsőt, Dezső bácsit elkísérjük utolsó útján. Mielőtt elindulunk, engedjék meg, hogy beszéljek arról az életpályáról, amely ezzel az úttal mindannyiunk fájdalmára véget ér.

Gyúrón született, Fejér megyében 1933. február 26-án, egyszerű család gyermekeként. Tanári diplomáját matematika-fizika szakon az Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolán szerezte.

Pályafutását Galgahévizen kezdte 1955 szeptemberében, majd 1956-ban került Piliscsabára matematika-fizika szakos tanárként. Kiemelkedő szakmai munkája alapján néhány év elteltével a Budai Járás matematika – fizika szakos szakfelügyelője lett.

1968-ban felkérésre lett a Pilisvörösvári Templom Téri Általános Iskola igazgatója. Az iskola 1975-ig önálló intézményként működött, majd 1975-ben a településen működő két általános iskola összevonására kapott megbízást, amely nem mindennapi kihívást jelentett. E feladat megoldását követően 1991-ig vezette a megye egyik legnagyobb iskoláját.

Mint igazgató elévülhetetlen érdemeket szerzett a korszerű iskolavezetési gyakorlat megvalósításában, amelyet, mint a Pest Megyei Igazgatók Munkaközösségének vezetője – megyei szinten is – maga irányított.

A Pilisvörösvári Templom Téri Általános Iskola az Ő igazgatása alatt vezetőképző bázisként, bemutató iskolaként, és mint a korszerű munkacsoportok megszervezésének, működtetésének, módszertani kidolgozásának elindítójaként dolgozott.

Szakmai módszertani kiadványa is megjelent, amelynek alapján a megyében működő iskolák a módszertani csoportokat megalakíthatták és működtethették. Vezetői munkáját mindvégig a szakmai igényesség, az átlagon felüli teljesítmény, a kollektivitás és segítőkészség jellemezte iskolán belül és bővebb szakmai körökben is. Felkészültsége, tudatossága, emberséges magatartása alapján vált eredményes, elismert vezetővé.

Neki is köszönhető, hogy Pilisvörösváron a nemzetiségi oktatás jelentős szerephez jutott. Ennek szakmai és szervezeti kereteit Ő valósította meg, amely nem csak az iskolai nyelvoktatásra, hanem az ahhoz kapcsolódó nemzetiségi hagyományok és kultúra ápolására is kiterjedt. Az Ő nevéhez fűződik az 1981-ben elkezdődött németországi cserekapcsolatok kialakítása, amely a nyelvtanulás szerves részeként működik azóta is.

Támogatója és elősegítője volt a tanári továbbképzések megszervezésének, és a szaktárgyi versenyek megrendezésének is.

Kitartóan harcolt az iskola korszerűsítéséért, jelentős eredményként élte meg az iskola középső szárnyának felépülését.

Magas színvonalú munkájának elismeréseként több ízben részesült kitüntetésben. 1978-ban Kiváló Pedagógus, 1985-ben Kiváló Munkáért, 1995-ben Eötvös József Pedagógus Emlékérmet, és 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Ezüst fokozatát vehette át.

A majd négy évtizedes pályafutását követően visszavonultan élt családja körében, és ideje nagy részét kedvenc tevékenységének, a kertészkedésnek szentelte.

Megemlékezésemet Márai Sándor soraival zárom:

„Most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.”

Isten Veled Igazgató Úr, Isten Veled, Dezső bácsi!

Vissza az elejére

STECKL JÁNOS

futballedző

Steckl János emlékére

Nehéz szavakba önteni azokat az érzéseket, amelyek Steckl János (Zuzu) halála után kavarognak az emberben. Nehéz, mert mindenki, más emléket őriz vele kapcsolatban. Mégis, van néhány dolog, amelyben egyöntetű az őt ismerők véleménye. Az egyik, hogy manapság párját ritkítja az olyan sportember, mint ő. Nem túlzás azt mondani, hogy életében csak két szenvedély létezett, a madarak és a labdarúgás. De mindenekelőtt a vörösvári foci, amelyért mindig mindent megtett. Játékosként, edzőként és sportvezetőként is. Nem múlhatott el nap, hogy ne lett volna ott a pályán. Kora délutántól estig rajta tartott a szemét a gyerekeken, a felnőtteken, intézte a csapatok körüli teendőket. Amikor az 1970-es években abbahagyta az aktív labdarúgást, segédedzői képesítést szerzett, de ezzel nem elégedett meg. Rendszeresen, egészen a legutóbbi időkig továbbképezte magát. Jó edző, és remek pedagógus volt. Imádta a gyerekeket, és azok is szerették őt. Mindegyik csapatával nyert valamit. Edzőként volt egy páratlan sorozata is, amikor a Pest megyei ifjúsági bajnokságot, négy egymást követő évben, 1989 és 1992 között az ő tanítványai nyerték. 1989-ben a megyei serdülő bajnokság döntőjét is az általa vezetett pilisvörösvári csapat nyerte. És még hosszasan sorolhatnánk a sikereit, ezek közül még egyvalamit hadd említsek meg, évekig ő volt a Pest megyei ifjúsági és serdülő válogatott edzője.

A labdarúgás mellett a nehéz időkben is kitartott. Az 1980-as években Stifter Ferenccel együtt ő volt az, aki újjáélesztette a sportágat. Végigélt sok mindent, bánatot, kudarcot és sikert, de sohasem csüggedt. Generációk nőttek fel a keze alatt, és Steckl János mindig mindenkiről tudott mindent. Ő tárgyalt a szülőkkel, ő tudta, melyik gyerek él nehezebb anyagi körülmények között, és ő volt az, aki gondoskodott róla, hogy nekik is jusson cipő. Valahogy mindig elintézte, hogy a németországi tornák útiköltségeibe ezek a gyerekek is beférjenek. Az 1990-es évek elején kezdődött németországi sportkapcsolatok fennmaradása is hozzá kötődik. Mert volt számos alkalom, amikor ezek megromolhattak, vagy megszűnhettek volna, de Zuzunak köszönhetően, ez nem így történt. Humorával, jó szívével mindig elsimította az ellentéteket. Ő volt az első, akit Németországból felhívtak, ha bármit meg kellett beszélni az éppen aktuális tornával kapcsolatban.

Volt egy legendás telefonkönyve, amelyben állítólag az ország összes labdarúgó vezetőjének a telefonszáma szerepelt. Bárhová telefonált, mindenütt tudták, hogy kicsoda. A különböző szintű labdarúgó szövetségeknél harminc éven át a pilisvörösvári foci egyet jelentett Steckl Jánossal. A Pest Megyei Hírlap, a Népsport, később a Nemzeti Sport állandó tudósítója volt. Naprakész volt mindenben, a legújabb szabályokban, az eredményekben, nem volt olyan, amit ne tudott volna. Munkáját többször is elismerték, 1983-ban például a közösségért végzett munkájáért a Pest Megyei Tanács Testnevelési és Sporthivatala oklevélben részesítette. 1995-ben Pilisvörösvár Pro Urbe díját kapta meg, de sem ezekkel, sem más kitüntetéseivel soha nem dicsekedett. Azt sem mutatta, hogy az utóbbi években megromlott egészsége hátráltatná a munkában. Még a halála előtti napon is arról beszélgetett a barátaival, hogy a 2003-as németországi vendégszereplésünk milyen legyen.

Hogy halála milyen veszteséget jelent a sportban, ma talán még felmérhetetlen. De hogy a szívekben mekkora űrt hagyott, azt az alábbi történet is mutatja. Amikor egyik hajdani játékosa teleléséből hazafelé tartva már csak a szomorú végkifejletről értesült, első útja nem haza, hanem hozzá, a temetőbe vezetett.

Steckl János 52 évet élt. Műve, a sport, a labdarúgás megszerettetése, azonban még sokáig élni fog. Köszönjük Neked, Zuzu. Béke Veled.

Várhegyi Ferenc

(Vörösvári Újság, 2003. január)

Vissza az elejére

TAKÁCS ILONA

tanár, iskolaigazgató

A Kistakács

Hát elment a Kistakács is… Hányszor mondom tanítványaimnak, hogy „hát”-tal ne kezdjenek mondatot. Most zavaromban, bizonytalanságomban én is így kezdtem… Igen, bizonytalanságomban… Ahogy sorra elmaradnak mellőlem életem fontos szereplői – egyre nő a kétségbeesésem, és egyre bizonytalanabbul állok e földön is... Hol vannak ezek az emberek? – kérdezem magamtól egyre többször. Hol vannak a mosolyaik, ajkbiggyesztéseik, könnyeik, óvó tekintetük? Hol a hűségük, szeretetük, emberségük? És én vajon mikor követem őket, hogy ismét társaloghassak velük, s meghányhassuk-vethessük az azóta történteket?

Akkor kezdjük újra:

Elment a Kistakács is… 40 éve ismertem őt. Még gyerek voltam, általános iskolás, amikor először találkoztam vele. Oroszt tanított nekünk, vásott kölyköknek, egészen fiatal diplomásként. (Végzős egyetemista volt, amikor Csonka József igazgató lehalászta őt a helyi gimnáziumba, ami akkor még közös irányítás alatt működött a Vásár téri általános iskolával.) Törékeny alakjával, kedves bájával, közvetlenségével új színt hozott számunkra az iskolába. Jól emlékszem hangjának dallamára, hajának színére, karcsú termetére, de még parfümjének illatára is… Amit én – kamaszodó, állandóan testszagú kisember – nem szerettem. Ez az egyetlen negatívum, amit 40 év alatt összeszedegettem vele kapcsolatban. Kezdettől fogva nagyon tiszteltük őt – csak felnőttként értettem meg, hogy miért: mert ő is tisztelt minket; tisztelte bennünk az embert, gyakori butaságunkban, vásottságunkban a csírázó emberséget, nyiladozó értelmet. Sohasem tekintett minket ostoba kölyköknek, hanem mindig partnerek, útitársak voltunk számára a tudás felé vezető úton: és a világ kinyílt előttünk és befogadott minket.

Így volt ez később is, amikor már a gimnázium új épületében német nyelvet és irodalmat tanított nekünk. Goethe és Schiller költészetéről, halhatatlan barátságáról, a felvilágosodás eszmevilágáról, a német klasszika remekműveiről és mindenekelőtt a humánumról, az emberi elme nagyságáról, az európaiságról ő beszélt nekünk először.

Továbbra is nagyon közvetlen volt velünk, mindenről el lehetett beszélgetni vele. Nem volt tabutéma. És mi továbbra is Kistakácsnak hívtuk egymást közt. Ritkán kap egy tanár ilyen kedves, becéző, szeretetteljes nevet.

(Kezdetben pusztán a Takács István testnevelő tanártól való megkülönböztetésként hívtuk így őt, nem telt bele azonban sok idő, és a név érzelmileg gazdagodott…)

Felnőve, tanárként is megmaradt a jó kapcsolatom vele. Nyolcadikos osztályfőnökként számos alkalommal kerestem meg őt: legyen olyan jó, és vegye fel ezt és ezt a tanítványomat a gimnáziumba, amelynek sok éven át megbecsült vezetője volt. Sohasem mondott nemet. És mindig nagyon kedves volt. Meleg tónusú, Karády Katalinosan mély-búgó hangja most is ott kering agyam rejtett tekervényeiben, s időnként valószínűtlenül hűen szólal meg bennem…

Később osztálytalálkozókon, városi ünnepeken futottunk össze, mindig mosolygott, érdeklődött, kedvességet, szeretetet árasztott. Soha nem volt egyetlen negatív megjegyzése sem semmire és senkire.

Kistakács nagyon jó ember volt…

És úgy ment el, hogy ezt sohasem mondtam, mondhattam meg Neki. Úgy van ez, hogy az ember a legigazabb, legőszintébb és mégis legnyilvánvalóbb dolgokat sohasem mondja el embertársainak. Mindig csak fecsegünk, udvariaskodunk, figurázunk, tetszelgünk. Hamisak vagyunk. Azt gondoljuk: ez az élet törvénye. Így kell tennünk, ha nem akarjuk, hogy mások ártsanak nekünk…

Csak az elmúlás árnyékában ijedünk meg, és hajlunk az igaz beszédre, az emberséges őszinteségre.

Csak az vigasztal, hogy mindennapi álarcunk alatt ő meglátta az igaz vonásokat, megérezte az őszinteséget, a tiszteletet, szemérmes szeretetet. Mert érzékeny, a mások lelkével együtt rezdülni képes ember volt.

Nem gyűjtött vagyont, nem volt saját családja. De gazdag volt. És ezt a gazdagságot most ránk hagyta: sáfárkodjunk vele – használjuk fel embertársaink javára. Nem volt saját családja, gyermekei. De mindnyájan a gyermekei vagyunk, s maradunk.

Kedves Kistakács!

Hadd búcsúzzak tőled azzal a Goethe-verssel, amit te tanítottál nekünk a gimnáziumban, s ami minket, utánad következőket is őszinteségre, emberségre, az értékes életre int és késztet:

Wanderers Nachtlied

Über allen Gipfeln
Ist Ruh,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch;
Die Vögelein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.

Vándor éji dala

Immár minden bércet
csend ül,
halk lomb, alig érzed,
lendül:
sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka
te is nemsokára
nyugszol, ne félj...

(Tóth Árpád fordítása)

Nyugodj békében! Búcsúzom Tőled, egykori tanítványaid nevében is:

Fogarasy Attila

(Vörösvári Újság, 2010. november)

Vissza az elejére